Odabent, idekint...

Zádi ma 9 hónapos.

Gondolhatnám, hogy éppen annyi időt töltött már idekint a nagyvilágban, mint velem összezárva a pocakom lakójaként.

De ez így nem lenne igaz. Mivel az én méhem 38 hét és 5 napra van kalibrálva, ráadásul Zümikém élete első pár napját nem pocaklakóként, hanem lombiklapulóként töltötte úgy gondoltam, kiszámolom pontosan hogy is állunk.

Nos, Picikém éppen 255 napig volt a méhem kincse, viszont már 274 napja simogatható, ölelhető állapotban öregszik erősen.

A 9. hónapfordulót "érdekesen" gondolta Drágám megünnepelni...

Hajnali 5-kor egyszerűen leugrott az ágyunkról.

Arccal fékezett, hasra érkezett.

Nagy dübbenés, sírás, bennünk meghűlt a vér.

Felugrottunk.

Már eddig is voltak mutatványai, volt, hogy a lábánál fogva kaptam el, hogy le ne essen, de mindig tudtam rá vigyázni még álmomban is.

Most el nem tudom képzelni hogy történhetett...

Mindenesetre szerencsére csak megijedt, semmije nem fájt.

Ilyenkor az agyam elődobja a vészforgatókönyvet.

Mit is kell figyelni?

- Volt-e eszméletvesztés (azonnal felsírt-e a baba)? IGEN felsírt, NEM, nem vesztette el az eszméletét

- Megnyugtatható volt-e a sírásakor? IGEN, még egy percig sem tartott a sírás, hamar megnyugodott. Szopizott és visszaaludt - mondjuk közben belénk kapaszkodott...

- Nem aluszékony-e a következő pár órában? (Agyrázkódást jelenthet.) Nem volt aluszékony egyáltalán.

- Nem szédül-e... NEM SZÉDÜLT SZERENCSÉRE.

- Nem hány-e. NEM, NEM HÁNYT.

Szóval az itthoni paramami kivizsgálás megtörtént, a pici rendben van. De azért jól megijesztett minket.

2001. óta minden évben Nyúllal együtt készítjük el az adventi koszorút. Idén sajnos erre nem volt lehetőség, mert a 4 piciből 3 beteg, így nem ültünk össze. Mindenki otthon, önállóan dolgozott.

De azért ez jó móka.

Idén gondolkodtam, hogy készet kellene vennünk, de utólag örülök, hogy mégis nekiláttam.

Jó érzés, hogy vannak hagyományaink. Családi hagyományok...

Fekete rigó

Megpróbálok időrendet tartani, mert túl sok mindenről szeretnék írni.

Egy-két napja észrevettük, hogy Zádi bizony FÜTYÜL! Szándékosan!

Nem dallamot, inkább rövidke hangot, a levegőt kifújva és beszívva is.

Igaz, hogy sokat fütyültünk neki, hiszen evés közben, ha másra figyelt, ezzel bírtuk koncentrációra, vagy amikor nyűgös volt ezzel tereltük el a figyelmét.

Apa is fütyül neki és én is. Mostanra már ő is tud. Nagyon aranyos, ahogy csücsöríti a száját és örül, amikor sikerül neki.

Élete első felnőtt kajája a csirkehúsból készült rizses hús volt.

Nem turmixoltam össze, hanem szétcsipkedtem a husit, összenyomkodtam a rizst és úgy kapta meg. Nagyon ízlett neki ahogy láttuk. Nem mertünk sokat adni neki elsőre, de látványosan örült, hogy azt eszi, amit mi.

A pocak nem az övé, hanem az enyém...

Mármint majd lesz - remélem.

Eredetileg 3-4 gyermeket terveztünk. De úgy látszik nekünk más íródott.

Pedig az első szülést hamar átvészeltem. Gabó reggel érkezett, délután 2-kor azt mondtam kezdeném is elölről.

Csakhogy a később történtek miatt Zádit nem akkor vállalhattuk, amikor akartuk, hanem amikor lehetőséget kaptunk az orvosoktól, ráadásul őt már teljes idegfeszültségben vártam, hiába is próbálom szépíteni a dolgot.

A szülés az orvosom felé irányuló teljes bizalomban, a fájdalmat uralni próbálva, a férjem tényleges közreműködésével tudatosan zajlott. Hatalmas élmény volt, a koncentrációnk a többszöröse volt, mint először. A szervezetem mégis sokkal később regenerálódott (talán a vérveszteség miatt). Amikor a kislegény mellettem szuszogott, onnan kezdve a félelmem, az aggódásom, a rajongásom mind rá irányult.

Tudtam, hogy szeretnék még majd babát. Nem szeretnénk, ha Zádi egyke lenne. Szeretjük a gyerekeket nagyon.

De csak most, konkrétan ma este jutottam el odáig, hogy igen, nagyon szeretnék újra érezni egy a pocakomban élő kisembert.

Nem vagyok biztos benne, hogy jól leírtam.

A tudat eddig is megvolt. Ma érkezett meg a sóvárgó érzés.

Ez most nyilván nem azt jelenti, hogy holnap utazunk Varázsló doktorhoz tesóbabáért.

Zádi csak hadd szopizzon amíg szeretne, feltétlenül szeretnék még időt hagyni neki.

Mégis jó volt érezni, hogy igen, ha a Jóisten megsegít bennünket, mekkora örömmel is fogjuk majd várni családunk következő tagját!!!

- - - o - - -

A baleset pedig:

nos, nem, nem jelenthetjük ki, hogy Zümikém olyan tedd oda és ott marad baba lenne...

Amikor a fáradtságtól már majdnem összeesik akkor sem hajlandó pihenni kicsit. Pillanatokra hozzám bújik és már megy is a dolgára.

Ma este is ez történt. Neki még feltétlen megrágni, pakolni, kihúzni, felrázni valója volt, amikor megingott és olyan szerencsétlenül borult el, hogy a száját éppen beleütötte az asztal szélébe.

Még vérzett is.

Szegénykém rendesen megijedt, ami természetesen anyósomról és rólam is elmondható.

Megöleltem, vigasztaltam és a mai napot befejezettnek nyilvánítottam. Apa javaslatára felvittem a szobánkba, hogy készülődjünk a fürdéshez, hiába lett volna még fél óra addig.

Édes prücsök nem sírt sokáig, amikor kiderült számára, hogy pancsi lesz, meg is vigasztalódott, csak én nézegettem a száját.

Drágám, mikor már megnyugodott, egyszer csak rám nézett, a szája felé mutatott és újra sírni kezdett. Megmutatta, mi történt!!!

Kicsi kincsem!

Össze-vissza pusziltam, majd amikor megláttam, hogy teljes átéléssel játszik a fürdőkádban, lementem anyósomhoz, hogy megnyugtassam, mert szegénykének már a gyomra fájt az idegességtől.

Így élünk mi.

Tudom, hogy hozzá kell szoknom a balesetekhez. Pont úgy, mint minden anyukának, akinek eleven gyermeke van.

Fáról leesés, bicajjal borulás, kerítésen fennakadás, kutya elől, vagy macska után futás, árokba, vagy gödörbe esés és ezek még szegényes elképzelések szerintem arról, ami ránk vár.

De az élet szép, Zádi egészséges, és eleven, én pedig éppen ebben reménykedtem...

Zádi mára művészi szintre fejlesztette a ruhája bepiszkítását. Olyan sebességgel kap a kanál után, amivel etetni szeretném, hogy

a) vagy kiveri a kezemből a kanalat, annak teljes tartalmát magára, vagy rám borítva

b) a falra fröccsenti a fal színéhez természetesen egyáltalán nem passzoló ennivalóját

c) esetleg a kezét nem a kanál megkaparintására használja, hanem a kanálon lévő kajcsit kapja fel vele (fogalmam sincs, hogyan csinálja, hiszen pürét kanálról így levenni én se tudnék). Így aztán a kezében lévő szószt gondosan a ruhája különböző pontjaira kenheti.

A mai ebéd konkrétan a vállán, a könyökén, a derekán, a térdén és a lábfején landolt, de nem hagyta ki az etetőszék eldugott sarkait sem a mázolásból.

Valamit hallhatott a zöldséges pakolások jótékony hatásairól is, mert megrögzötten kenegette vele a szemhéját, a homlokát, a kezeit, az állát, a nyakát és a haját is.

A végére (be kell vallanom) konkrétan kétségbe estem.

Tulajdonképpen nem is kétségbeesésről van szó, hanem a helyzet groteszk mivoltával szembesültem.

Ezek után alighanem minden étkezés után teljes ruhacsere lesz a program.

Mostantól nem teszek előkét neki. A térdét úgysem tudom betakarni, így viszont legalább az előke tiszta marad.

Újra kiderült, hogy egyáltalán nem tudok saccolni.

Távolságot, hosszúságot (rossz az aki rosszra gondol ), mélységet és súlyt sem tudok megtippelni. Sosem tudtam, nem is értem, hogy miből gondoltam, hogy most menni fog. De tényleg!

Méghogy házi mérleg!?!?!?!

(Ezek szerint én sem vagyok annyi kilo amennyit mutat, ha rajta állok - ez azért reményre ad okot... )

Szóval meg voltam róla győződve, hogy Zümikém már elérte a 9 kg-ot.

Nos, a tény az, hogy még 8,5 kg sincs meg.

Nem, ne aggódjatok, erre most nem fogok ráfrászolni!!!

Nem gondolom, hogy az én husikám el fog fogyni, sőt azt sem, hogy a szopisztrájk (mert remélem ez tényleg csak az...) miatt ment volna le a súlya - áááááááááá!

Egyszerűen csak meglepődtem, mennyire nem tudok tippelni.

Ma elmentünk a babadoki bácsihoz, mert Zádinak "vándorpötty" van a zacsiján.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy először pelenkázásnál feltünt a bal oldalon egy folt. Nem nagy, nem vészes, de másnapra sem múlt el.

Bekentük sudokrémmel, neogranormonnal, végül el is tűnt, de... arrébb költözött. Most a jobb oldalon van a haverjaival, mert időközben még kettő csatlakozott a vezérhez.

Nem akart elmúlni, így csak elmentünk a doktor bácsihoz.

Kaptunk krémet, instrukciókat, amúgy minden rendben.

Gyorsan megmértem őkelmét, és az eredmény 8360g volt. (Lehet, hogy a rengeteg mozgás "fogyasztotta le" egy kicsit???

Amúgy minden rendben, pufikám szépen eszik, mocorog, nagy tereket is belak (anyukámnál voltunk az iskolában és Zádi kihazsnálta a tornatermet...

Minden megy a maga útján.

Én pedig fáradt vagyok, így el is teszem magam holnapra.

Nincs még két hete, de egy már biztosan elmúlt, amikor Zádi elkezdett harapni.

Először arra gondoltam, hogy az új fogacskáját próbálgatja.

Később arra, hogy kevés a tejem - megtöbbszöröztem az elfogyasztott folyadék mennyiségét, újra jobban figyeltem mennyit és mit eszem, többször tettem mellre (már amikor engedte), hátha úgy több tejcsi lesz.

Aztán azt vettem észre, hogy tejcsi még van, de nem kell neki, inkább teázna - arra jutottam, hogy biztos szomjasabb, mint éhes és ezért kell inkább más.

Máskor nagyon éhesen sem kellett a cici, akkor meg azzal magyaráztam, hogy nem elég tartalmas már a tejem.

Szóval magyarázatokat gyártok, Zádi harapdál, eddig csak nappal utasította vissza a szopit, de azzal aludt el és éjjel is csak az volt jó.

Tegnap viszont hajnali 3-kor hiába próbáltam megszoptatni, nem kellett neki egyik mellem sem...

Próbáltam ringatni, egyre jobban üvöltött...

Végül teát hoztam neki, jó sokat ivott, fél 4-kor ezt megismételte, majd aludt tovább. Következő körben jó volt a cici is.

Nos, teljesen tanácstalan vagyok.

Sokáig szerettem volna, vagyis még mindig sokáig szeretném szoptatni.

Gabó az első szülinapján minden átmenet nélkül utasította vissza a szopit. Nagyon megrázott.

Most el is határoztam, hogy ha rajtam múlik, tovább szoptatom.

Csakhogy a kérdés nem kizárólagosan nálam dől el, hanem ő is beleszól jócskán.

Úgy érzem, egyre jobban "leválik".

Egyre többször fordul elő, hogy szopi után elfordul, és úgy alszik el.

Nap közben ma már éhesen sem kellett neki. Jobban örült a cukkíninek.

Még a délelőtti alvásból ébredve szopizott egyet nyugodtan, vissza is aludt tőle, de nem tudom, meddig kell neki egyáltalán.

Be kell vallanom, szomorú vagyok tőle.

Ráadásul holnap lesz egy hete, hogy megkaptam az influenza elleni védőoltást és két hét, amíg kialakul a védettségem, amit aztán majd Zádi is megkap.

Addig mindenképpen ki kell tartania.

TUDOM, hogy nem tragédia, ha leszokik a szopiról.

TUDOM, hogy van baba, aki nem is cicizik egyáltalán, mert vagy nincs tejcsi, vagy nem tud szopizni, vagy egyéb okoknál fogva nem részesül ebben.

TUDOM, hogy így is majdnem 9 hónapig szopott, ami jó. Megkapott mindent az elején, amire szüksége volt.

TUDOM, hogy mostanra nem annyira táplálék, mint pszichés kötődés a szopi.

DE: ellenanyag még mindig van benne a világ csomó gonoszságával szemben.

DE: ez egy olyan kötelék, ami visszahozhatatlan.

DE: imádom, ahogy szuszog szopi közben.

DE: Zádival minden rendben. Akkor miért nem tart tovább???

TUDOM, előre ne gyászoljak, mert még szopizik, minden nap nyereség.

DE: nem napokig, hetekig akartam még szoptatni, hanem hónapokig!!!

Kit érdekel a sok badarság, amit összehordok, hogy majd eszem/iszom, amikor már nem szoptatok?????

Kibírom még sokáig nélkülük! De tényleg!!!

Le sem merem írni, hogy Pécsen nem maradhattam volna bent Gabóval, ha nem szopott volna...