Elment...

Harcolt, azután elment.

A kórházból vitte el a mentő, hogy a kollégái mindent megtegyenek érte. Marasztalni is tudták... egy időre.

Őt, aki Gabót visszahozta közénk még, aki a hónapokra betelt naptára ellenére a következő rendelésére behívott bennünket ismeretlenül. Segíteni akart, és tudott is, amennyire akkor lehetett.

Felkarolta Gabót és soha nem hagyta magára. Folyamatos összeköttetésben voltunk, legfeljebb kétnaponta beszéltünk. Tudni akarta aludt-e, evett-e, hogy van.

Olyat tett, amit soha nem gondoltam volna. Bíztam benne, mert egyszerűen úgy viselkedett, hogy tehettem.

Megpróbáltam, lesz, ami lesz. Felhívtam Húsvét vasárnap este 11-kor, és FELVETTE A TELEFONT.

Nemhogy felvette, de segített is. Helyet szerzett Debrecenbe, hogy mindenképpen oda kerüljünk annak ellenére, hogy teltház volt ott.

Be akarta fogadni azután is, hogy Debrecenből el kellett jönnünk, de sajnos akkor átmenetileg le volt zárva az osztály náluk.

Követte az eseményeket. A végén is. Gyászolt velünk. Sőt, azután...

Zádival pocakban még meglátogattam. Boldog volt. Nagyon örült. Tényleg!!!

Amikor az értesítést küldtük a Bethesdába, hogy Zádi megérkezett, magánemberként levelet küldött nekünk. Leírta, hogy boldog, és nagyon szorított értünk.

EMBER, EMBER, EMBER és ha lehet, annál még sokkal több!!!

Soha nem fogadott el egyetlen fillért sem. Szerette a gyerekeket. Azokat, akiket a betegségük miatt mások sajnálnak, vagy kitaszítanak.

Szeretetet és segítséget adott.

Köszönöm a Jóistennek, hogy ismerhettük. Kicsit sírok is.

Morbid, hogy a gyermekem orvosát siratom?

Nem érzem annak.

Isten áldja Neuwirth doktornő!!! Szeretetünk kísérje az útján!

És fogadja odaát azoknak a gyerekeknek a szeretete, akik előre mentek!