Három évvel ezelőtt, délután 15h-kor Vikivel ültem a kedvenc kávézómban. Beszélgettünk, nevettünk - rengeteget nevettünk.

Még meg is jegyezte, hogy ő bizony 38 betöltött hetesen már aggódna a helyemben, hogy egyszer csak elfolyik a magzatvize.

Én naívan azt feleltem, hogy nem félek ettől.

Akkor még azt hittem, hogy messze van az IDŐ.

De nem volt.

Egy kacagásnál éreztem valami pukkanást és elkezdett valami folyni.

Hülye helyzet, de másra gondoltam...

Elnézést kértem és kiosontam a WC-re.

Még mindig nem voltam biztos benne.

Vikinek nem mondtam semmit, csak hogy indulni szeretnék.

Elbúcsúztunk, ő hazament a fiához pocaklányával.

Én elindultam a szüleimhez - gyalog.

Ahogy sétáltam, újra éreztem a csorgást.

Tovább mentem, megint.

Akkor már úgy voltam vele, hogy ez nem tréfa.

Felhívtam Apukámat, hogy eljönne-e értem, de nem mondtam neki a gyanúmat, mert nem akartam, hogy feltekeredjen valamire útközben.

Nem is gyanakodott. Pedig azt mondtam, elfáradtam a séta közben. (Ez addig sosem fordult elő.)

Értem jött.

Én pedig út közben (amíg a parkolóba mentem, ahol találkozót beszéltünk meg) benéztem egy drogériába, hogy megérkezett-e a parfüm, amit a Páromnak rendeltem meg Karácsonyra, hiszen az nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha a baba megérkezik, már nem tudok érte menni.

A parfüm nem jött meg, a csorgás folytatódott (még jó, hogy mindenre felkészülve megfelelő betét volt nálam)...

Apa már várt. Beszálltam mellé. Megkérdezte mi a helyzet, mondtam, hogy úgy tűnik SZÜLÖK.

Na, azt az arcot!!!

Hazamentem hozzájuk, lezuhanyoztam. Közben befutott a Drágám.

Fájások sehol, a nedvességen kívül semmi egyéb előjel.

Már kezdtem elbizonytalanodni magam is.

Lehet, hogy mégsem?

A zuhany után azt javasoltam, hogy mégis menjünk terhestornára, hiszen aznap volt az első apás torna, végre megmutatták VOLNA mit kell majd apának csinálnia a szülőszobán...

Már hónapok óta motiváltam a torna többi résztvevőjét, hogy legyen ilyen, de nem nagyon akartak kötélnek állni.

Szóval pont aznapra időzítették.

Így tehát elindultunk tornára. (Nem vagyok teljesen megőrülve, de hihetetlennek tűnt, hogy szülök, úgy hogy fájásom egy deka sem volt).

Beültünk az autóba, de az első kanyar után már újra kételkedtem, hogy jó irányt vettünk-e.

Felhívtam a szülésznőmet, hogy megkérdezzem, milyen színű a magzatvíz.

Erre ő kérdéssel válaszolt: HOL VAGYTOK???

Mondtam, hogy úton tornára.

Közölte, hogy a torna felejtős, menjünk egyenesen hozzájuk.

Így is tettünk.

Náluk aztán meggyőződött róla, majd engem is meggyőzött, hogy bizony Gabócánk megérkezik.

Hihetetlen volt. Tényleg. Fájás még mindig semmi, ráadásul azt fixáltam, hogy ha 13-án fog megszületni, akkor péntek 13-ára is esik majd szülinapja. Reméltem, hogy éjfélig még kihúzzuk együtt.

A szülésznőnk még hazaengedett újabb zuhanyra, előkészületekre és a kórházi csomagért, de a lelkünkre kötötte, hogy 18h-ra érjünk be a kórházba.

Gyors telefon a családnak, teljes őrület.

Hazaérkezés után pedig nekiálltam időt húzni.

Nem a szüléstől féltem. Valahogy nem éreztem, hogy ez jó lesz így...

Nem belemagyarázás! Majd később az is kiderül, miért nem az.

Szóval húztam-húztam az időt, mígnem a szülésznő előbb ért a kórházba, mint mi.

Na jó, azt azért mégsem hallottam még sosem, hogy valaki lekéste volna a saját szülését...

A kórház parkolójában megálltam. Ránéztem a Páromra és azt mondtam, hogy rossz előérzetem van. Valami nem jó. Ennek a babának nem most kell megszületnie.

Szegény Drágám azzal vígasztalt, hogy biztosan csak a csodálatos kismamiság elmúlását fájlalom és megígéri, hogy leszek még pocakos (ezek az ígéretek akkor még nagyon sokat jelentettek. Azóta mindketten megtanultuk, hogy ilyen jellegű ígéreteket nem szabad, nem lehet tenni...)

Kb 18:20h-ra értünk oda.

Adatfelvétel, ügyeletes doki megvizsgál - degradálóan közli, hogy ebből reggelig nem lesz gyerek, 23h-ig ne is zavarják.

Saját szülészdokit nem engedi felhívni.

Család beesik, addigi infókat megosztottuk.

Közben megvolt a beöntés, ami a fájásokat is meghozta.

Család hazaküld azzal az ígérettel, hogy ha valami van, telefonál a szülésznő értük.

Mi pedig elkezdtünk lépcsőzni.

Fájásoknál meg-megállva, szétlépcsőztük a térdeinket.

Merthogy a lábunk már majdnem leszakadt, de tágulásnak nyoma sem volt.

Hosszú-hosszú órák múltak így el.

Hajnali 3h-kor végre felhívták a dokimat (12 órával a víz csordogálásának kezdete után), hogy jöjjön be.

Szegényem érezte, hogy hajnalban fogom ugrasztani. Még mondta is valamelyik vizsgálaton.

3:15-kor már mellettem volt és kérte az oxitocint.

Benyomták, de szerintem a szülészeten senki nem volt abban biztos, hogy természetes úton megérkezik a kis harcosunk.

Tágulni nem tágultam, több-kevesebb alkudozás követte a vizsgálatokat, amikor megállapították, hogy semmi változás.

Kértem, hogy császározzanak meg.

Hiábavalónak éreztem a fájásokat, ha nem tágulok.

Tudtam, hogy teljesen kimerülök, de nem ér semmit a fájdalom.

Közben újra beesett a család. Fáradtak lehettek, nem aludtak semmit.

Már a szülésznőn és az orvoson is láttam, hogy elgondolkoznak a császáron, amikor egyszer csak nyomnom kellett.

Volt nagy futkosás, és 6h-kor ügyesen megszületett közénk Gabócánk.

Fáradt volt, ráncos és mérges... 9/10-es apgart kapott.

Imádtuk.

Már a karomban tartottam, amikor a méhlepény is megérkezett. Ekkor viszont a szülésznő lesápadt és jelelni kezdett a dokival.

Persze, hogy észrevettük. Kérdezgettem, mi a baj.

A válasz az volt, hogy semmi.

Nem hagytuk annyiban.

Akkor mégis kibökték, hogy kettős-osztatú a méhlepény.

Kérdeztem, hogy az baj?

Azt mondták nem, csak egy fejlődési rendellenesség.

Kérdeztem mi okozza, azt mondták nem tudni.

Tudni akartam, van-e jelentősége, a válasz az volt, hogy MÁR NINCS.

Csak napokkal később tudtam meg, hogy ez azt jelenti, hogy egy vastag vérér két egységre osztja a méhlepényt és ha repeszteni kell a magzatburkot és pont eltalálják azt a véreret, mindketten elvéreztünk volna ott a szülőszobán, mert olyan gyorsan nem tudtak volna segíteni.

Így derült ki, hogy Gabócánk előrelátóan vigyázott mindkettőnkre, hogy csodálatosan keserédes, tanulságos és szeretettel teli 17 hónapot és két hetet töltsön velünk.

Ez volt az Ő születésének története.