Az, hogy milyen szinten vagyok ideges, nem kifejezhető.
De nem is lenne szabad ezen rágódnom.
Minden rendben lesz.
Hinnem kell.
Bízni.
Az órákat számolom, alig akarnak fogyni.
Mintha randira készülődnék - de régen is volt...
De erről a találkozásról tudom, hogy életre szól majd.
A negatív gondolatokat hessegetem, a szurimat beadtam, a tenyerem izzad, egyéb testi jeleimet nem sorolom.
(Mint érettségi és államvizsga előtt...)
De nem nyavalygok. Végre itt állok a beültetés előtti napon.
Mennyire vágytam erre! Nem is reméltem!
Mikor a Doktornő elmondta reményét, hogy talán még ebben az évben pocakban lesz a babánk, teljesen elképzelhetetlennek tűnt.
Nem azért, mert nem akartam, hanem éppen az ellenkezője.
Nem is mertem remélni.
Most pedig itt állok (ülök) 12 órával és 20 perccel előtte.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Azt hiszem aludnom kéne, akkor gyorsabban telik az idő.
Dédike elmegy holnap az angyalos kúthoz, imák szállnak a Döntéshozóhoz.
Istenem! Csak lenne már két csíkos az a teszt!
Csak tudnám, hogy rendben van(nak) és egészséges(ek).
Befejezem a kattogást, mert csak a saját idegeimmel szórakozom.
Ha érkeztek Drágáim, akármikor, akármennyien és elég nagyok lesztek, hogy ez az iromány a kezeitek közé kerüljön, tudnotok kell, hogy NAGYON-NAGYON vártunk Benneteket, akartunk Benneteket.
Mindennél jobban!
Vigyázzatok Magatokra, egymásra, amíg találkozunk, amíg én tudok vigyázni majd Rátok...
