Erzsike megtalálta a szavakat, amik miatt nem aludtam az éjjel, ami miatt Vukot kergettem, ami miatt nem mentem el a Drágámmal ma délelőtt dolgozni.

Köszönöm! 

GŐSI VALIi: Égi születésnap

Én lent vagyok,

Te már fönt.

Halál és élet...

Állok a sírodnál...

A föld rejt Téged?

Vagy fönn az ég már

új hazát adott?

Akkor hát hol vagy?

Még most sem értem,

a langyos földben,

vagy fönt,

hol a Nap ragyog?

Kisfiam, várlak!

Könnyem sírodra csorog.

Várom, hogy eljössz,

S átölelsz még!

A Nap majd akkor

rám is ragyog!

Nevet a Hold is,

ha együtt lát minket,

s vígan kergetőznek

a fénylő csillagok!

De mi lesz addig?

Hogy lesz Nélküled?

Meddig kell várnom

a végtelen napot?

Nem válaszolsz már,

hiába kérdem ...

hol kívánjak neked

boldog születésnapot?

Édesem!

Hajnali betoppanásoddal valamit végérvényesen megváltoztattál bennünk.

Szülőkké tettél minket. Ez az "átköltözéseddel" sem változott meg.

Minden pillanatban azon tűnődtünk már a két csík megjelenésétől kezdve, hogy Neked mi a legjobb.

Amikor pedig a karunkba vehettünk... örökké belénk ivódott a képek, hangok, illatok sora...

Mint egy bölcs vezető, úgy élted közöttünk a napjaidat.

Minden perc, mintha tudatos tanítás lett volna.

Tanultunk figyelmet, fegyelmet, türelmet, odaadást, kitartást...

Kaptunk barátokat, elvesztettünk árnyakat, akiket többnek gondoltunk.

Mindent szépen elrendeztél.

Egyszerűen felfoghatatlan, hogy nem fújod el a születésnapi gyertyáidat.

Óvodába kellene készülnöd. Ági néni várt már...

Vajon mi lenne a jeled?

Létra? Ház? Hajó? Autó? Mit választottál volna?

Az első születésnapodon a Gyermekklinikán voltunk, ahogy Rolcsika és Tündi.

Roli akkor búcsúzott, Te pedig egy rohammal bebiztosítottad magad további kórházi tartózkodásra.

Nagymama velünk volt, banánba szúrtuk a gyertyádat.

A szomszéd kórteremben nagylányok csiviteltek, de a szülinapi éneklésre felkapták a fejüket és csatlakoztak hozzánk.

Hiába serdültek, minden dac és póz eltűnt róluk, ahogy rajongással nézték az ünneplésedet.

Nagy tapsot kaptál.

Aztán itthon is megünnepeltük. Együtt volt a család. Úgy, ahogy már sosem lesz együtt.

A második születésnapodon már a nyugalom kertjébe mentünk.

Először Vikivel érkeztem, titokban. Vittük a lufidat, gyertyát, és tortát is.

Még nem volt készen az ágyad. Elástuk Neked a sütit.

Tudom, hogy nem komplett dolog, ezért Vikivel megfogadtuk, hogy el is titkoljuk.

De mit is csinálhattunk volna vele???

Megennünk nem lehetett. Kidobni nem fogom.

Jó ötletnek tűnt...

Aztán a rókakoma, amelyik megtalálta és belakmározott belőle szerintem szintén örült a dolognak...

Hűűűűű, mit kaptam Apától érte!!!

Panelliba nem gondolkozik... (Ezt nem Ő mondta! Csak meg volt döbbenve. Erre a következtetésre én jutottam. Nem csinálok ilyet többé!)

De azért mi tagadás, rendes volt Tőled, hogy megkínáltad a barátodat!!!

A lufidat elengedtük, szerettük volna, ha felrepül Hozzád!

Te másként döntöttél.

Nem akartad, hogy messzire szálljon, így megakasztottad az "ágyad" melletti fán.

Így illetéktelenek nem vihették magukkal, Te pedig gyönyörködhettél benne sokáig.

Amikor pedig napok múltán leeresztett, pontosan az "ágyad" mellé érkezett meg a földre.

A széllökés, ami leszedte a fáról, messzebb is vihette volna, de ezt nem akartad.

Bután néztek ránk, ahogy ott énekeltünk.

Még jó, hogy Viki velem tart az agyrémekbe!

Amikor Apával mentünk vissza aznap, már csendben, békében ünnepeltünk Veled.

Ez volt az eddigi két születésnapod.

Most nagyon nehéz a szívem.

Már javában vitatkoznod kellene a fiúkkal a játékokért, büszke sírós beszoktatós óvodásnak kellene lenned!

De most nincs igazam.

Te tudtad, mit lehet és mi az, amit már nem szabad vállalnod.

Az "átköltözésedkor" is figyeltél mindenre, amire csak lehet.

Megoldottad, hogy melletted lehessek.

Azt is, hogy a debreceni nővérkéknek ezt ne kelljen már velünk végig csinálnia.

Annyira megszerettek Téged!

Bárhol is Vagy Kicsim, mindig szeretni fogunk.

Az első gyermekünk maradsz, Apró az Öcsikéd lesz.

Mesélni fogunk neki a bátyjáról.

A saját, név szerint ismert őrangyala leszel.

Vigyázz is rá, kérlek!

Délután találkozunk az "ágyadnál"...

Három évvel ezelőtt, délután 15h-kor Vikivel ültem a kedvenc kávézómban. Beszélgettünk, nevettünk - rengeteget nevettünk.

Még meg is jegyezte, hogy ő bizony 38 betöltött hetesen már aggódna a helyemben, hogy egyszer csak elfolyik a magzatvize.

Én naívan azt feleltem, hogy nem félek ettől.

Akkor még azt hittem, hogy messze van az IDŐ.

De nem volt.

Egy kacagásnál éreztem valami pukkanást és elkezdett valami folyni.

Hülye helyzet, de másra gondoltam...

Elnézést kértem és kiosontam a WC-re.

Még mindig nem voltam biztos benne.

Vikinek nem mondtam semmit, csak hogy indulni szeretnék.

Elbúcsúztunk, ő hazament a fiához pocaklányával.

Én elindultam a szüleimhez - gyalog.

Ahogy sétáltam, újra éreztem a csorgást.

Tovább mentem, megint.

Akkor már úgy voltam vele, hogy ez nem tréfa.

Felhívtam Apukámat, hogy eljönne-e értem, de nem mondtam neki a gyanúmat, mert nem akartam, hogy feltekeredjen valamire útközben.

Nem is gyanakodott. Pedig azt mondtam, elfáradtam a séta közben. (Ez addig sosem fordult elő.)

Értem jött.

Én pedig út közben (amíg a parkolóba mentem, ahol találkozót beszéltünk meg) benéztem egy drogériába, hogy megérkezett-e a parfüm, amit a Páromnak rendeltem meg Karácsonyra, hiszen az nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha a baba megérkezik, már nem tudok érte menni.

A parfüm nem jött meg, a csorgás folytatódott (még jó, hogy mindenre felkészülve megfelelő betét volt nálam)...

Apa már várt. Beszálltam mellé. Megkérdezte mi a helyzet, mondtam, hogy úgy tűnik SZÜLÖK.

Na, azt az arcot!!!

Hazamentem hozzájuk, lezuhanyoztam. Közben befutott a Drágám.

Fájások sehol, a nedvességen kívül semmi egyéb előjel.

Már kezdtem elbizonytalanodni magam is.

Lehet, hogy mégsem?

A zuhany után azt javasoltam, hogy mégis menjünk terhestornára, hiszen aznap volt az első apás torna, végre megmutatták VOLNA mit kell majd apának csinálnia a szülőszobán...

Már hónapok óta motiváltam a torna többi résztvevőjét, hogy legyen ilyen, de nem nagyon akartak kötélnek állni.

Szóval pont aznapra időzítették.

Így tehát elindultunk tornára. (Nem vagyok teljesen megőrülve, de hihetetlennek tűnt, hogy szülök, úgy hogy fájásom egy deka sem volt).

Beültünk az autóba, de az első kanyar után már újra kételkedtem, hogy jó irányt vettünk-e.

Felhívtam a szülésznőmet, hogy megkérdezzem, milyen színű a magzatvíz.

Erre ő kérdéssel válaszolt: HOL VAGYTOK???

Mondtam, hogy úton tornára.

Közölte, hogy a torna felejtős, menjünk egyenesen hozzájuk.

Így is tettünk.

Náluk aztán meggyőződött róla, majd engem is meggyőzött, hogy bizony Gabócánk megérkezik.

Hihetetlen volt. Tényleg. Fájás még mindig semmi, ráadásul azt fixáltam, hogy ha 13-án fog megszületni, akkor péntek 13-ára is esik majd szülinapja. Reméltem, hogy éjfélig még kihúzzuk együtt.

A szülésznőnk még hazaengedett újabb zuhanyra, előkészületekre és a kórházi csomagért, de a lelkünkre kötötte, hogy 18h-ra érjünk be a kórházba.

Gyors telefon a családnak, teljes őrület.

Hazaérkezés után pedig nekiálltam időt húzni.

Nem a szüléstől féltem. Valahogy nem éreztem, hogy ez jó lesz így...

Nem belemagyarázás! Majd később az is kiderül, miért nem az.

Szóval húztam-húztam az időt, mígnem a szülésznő előbb ért a kórházba, mint mi.

Na jó, azt azért mégsem hallottam még sosem, hogy valaki lekéste volna a saját szülését...

A kórház parkolójában megálltam. Ránéztem a Páromra és azt mondtam, hogy rossz előérzetem van. Valami nem jó. Ennek a babának nem most kell megszületnie.

Szegény Drágám azzal vígasztalt, hogy biztosan csak a csodálatos kismamiság elmúlását fájlalom és megígéri, hogy leszek még pocakos (ezek az ígéretek akkor még nagyon sokat jelentettek. Azóta mindketten megtanultuk, hogy ilyen jellegű ígéreteket nem szabad, nem lehet tenni...)

Kb 18:20h-ra értünk oda.

Adatfelvétel, ügyeletes doki megvizsgál - degradálóan közli, hogy ebből reggelig nem lesz gyerek, 23h-ig ne is zavarják.

Saját szülészdokit nem engedi felhívni.

Család beesik, addigi infókat megosztottuk.

Közben megvolt a beöntés, ami a fájásokat is meghozta.

Család hazaküld azzal az ígérettel, hogy ha valami van, telefonál a szülésznő értük.

Mi pedig elkezdtünk lépcsőzni.

Fájásoknál meg-megállva, szétlépcsőztük a térdeinket.

Merthogy a lábunk már majdnem leszakadt, de tágulásnak nyoma sem volt.

Hosszú-hosszú órák múltak így el.

Hajnali 3h-kor végre felhívták a dokimat (12 órával a víz csordogálásának kezdete után), hogy jöjjön be.

Szegényem érezte, hogy hajnalban fogom ugrasztani. Még mondta is valamelyik vizsgálaton.

3:15-kor már mellettem volt és kérte az oxitocint.

Benyomták, de szerintem a szülészeten senki nem volt abban biztos, hogy természetes úton megérkezik a kis harcosunk.

Tágulni nem tágultam, több-kevesebb alkudozás követte a vizsgálatokat, amikor megállapították, hogy semmi változás.

Kértem, hogy császározzanak meg.

Hiábavalónak éreztem a fájásokat, ha nem tágulok.

Tudtam, hogy teljesen kimerülök, de nem ér semmit a fájdalom.

Közben újra beesett a család. Fáradtak lehettek, nem aludtak semmit.

Már a szülésznőn és az orvoson is láttam, hogy elgondolkoznak a császáron, amikor egyszer csak nyomnom kellett.

Volt nagy futkosás, és 6h-kor ügyesen megszületett közénk Gabócánk.

Fáradt volt, ráncos és mérges... 9/10-es apgart kapott.

Imádtuk.

Már a karomban tartottam, amikor a méhlepény is megérkezett. Ekkor viszont a szülésznő lesápadt és jelelni kezdett a dokival.

Persze, hogy észrevettük. Kérdezgettem, mi a baj.

A válasz az volt, hogy semmi.

Nem hagytuk annyiban.

Akkor mégis kibökték, hogy kettős-osztatú a méhlepény.

Kérdeztem, hogy az baj?

Azt mondták nem, csak egy fejlődési rendellenesség.

Kérdeztem mi okozza, azt mondták nem tudni.

Tudni akartam, van-e jelentősége, a válasz az volt, hogy MÁR NINCS.

Csak napokkal később tudtam meg, hogy ez azt jelenti, hogy egy vastag vérér két egységre osztja a méhlepényt és ha repeszteni kell a magzatburkot és pont eltalálják azt a véreret, mindketten elvéreztünk volna ott a szülőszobán, mert olyan gyorsan nem tudtak volna segíteni.

Így derült ki, hogy Gabócánk előrelátóan vigyázott mindkettőnkre, hogy csodálatosan keserédes, tanulságos és szeretettel teli 17 hónapot és két hetet töltsön velünk.

Ez volt az Ő születésének története.

A férjem nem igazán tűri az Amerikából ideimportált ünnepeket.

A Valentin-napi őrület is csak addig marad a kettőnk látószögében, hogy minden évben elmondom, hogy milyen jó, hogy az amúgy is szeretetben élő embereket még emlékezteti egy dátum, hogy milyen jó is, hogy van a másik...

Nem pedig az unásig ismételgetett "nem csak egy napon kell a másikra figyelni" rigmus...

Nem igazán foglalkozik vele.

Végülis nem is igazán fontos (na nem a savanyú a szőlő megközelítés miatt), hiszen sokszor van, hogy "gondoltam rád" virágot kapok, vagy ahogy tegnapelőtt a párnát kaptam.

Szóval lehetne ez most ömlengős bejegyzés, de mégsem lesz az.

Hiszen az ilyen pasi a nagyleckét is feladja, hogyan is lehetne őt ünnepelni.

Az Apák napja tipikusan az az ünnep amit (szerintem) a maga amerikai formájában nem tolerálna.

Ezzel szemben - egyetlen egyszer - 2007-ben megleptük apát.

Akkor először és - eddig - utoljára.

Gabócánk akkor fél éves volt. Még nem tudtunk a bajokról.

Szándékosan nem júniusban, hanem májusban, a hónap második péntekén tartottuk.

Hogy miért éppen akkor?

Hogy közel legyen Anyák napjához, és ne vasárnap legyen, amikor minden zárva.

Így választottuk a pénteket Manómmal.

Elosontunk egy fénymásoló szalonba, és Apának, valamint a Nagyapáknak lefénymásoltuk a Picúr popóját és talpacskáit.

Én fogtam, a szemét eltakartam, ő topogott a fénymásolón...

Fantasztikus dokumentumok születtek.

Meg is volt az eredménye...

Minden apafej szeme elhomályosodott amikor megkapta.

Jó kis összeesküvés volt...

A következő évben már jócskán bajok voltak.

Angyalok talpát már nem lehet fénymásolni.

De erről itt most többet nem is írok.

A fontos, hogy talán, bár az idei Apák napja is kimaradt még, de lehet, hogy jövőre nem is kettő, hanem négy talpacska fogja összetapicskolni a fénymásolót.

Adja meg a Jóisten!

Szeretném a férjem szemeit újra olyan boldognak látni, mint Gabó születésénél, és most, a beültetésnél...

Ámen!