Hűűűű ez most nagyon sznob dolognak hangzik.

Pedig pont azért kell ennyi, hogy ne verje az egeket a telefonszámlám.

Merthogy

1: a Szüleim és Mamikám vonala

2: a Párom, Anyósom, Apósom, Sógornőm (Nyúl), Sógorom vonala

3: egy illetőé, akinek a Párommal együtt napi szinten szoktunk segíteni - ez az, amikor az egyformán gondolkodó emberek összetartanak...

Nos, mivel van 3 - általában a 3-as számú vonalhoz tartozó csotrogány készüléket a Kedvesem szokta magával vinni, de most itthon hagyta - ezért azok (mármint a dinoszauruszok korát meghazudtoló internet és fényképezőgépmentes féltéglák) úgy gondolták a mai napon, hogy rendeltetés szerűen folyamatosan csörögni fognak.

Illetővel beszéltem kb. 20-szor, a segítőjével 3-szor, a grafikussal, akinek a munkáját várjuk 2-szer (+ sms-ek), Anyukámmal 2-szer, húgommal 1-szer, Párommal 5-ször, Nyúllal 2-szer, Vikivel 1-szer, Mamikámmal 1-szer, Nagynénémmel 1-szer...

Szóval ha azt mondom, hogy megelégeltem a telefoncsörgést akkor az hihető???

Mindeközben a dolgozatommal lennék elfoglalva...

Na mindegy, ez a nap is elmúlt.

Tömény telefonálgatások, grafikongyártások, táblázatkiértékelések, csokievések, gyümölcstea ivások közben pedig nagy felismerésre jutottam:

KISBABÁT VÁROK!!!

Nem, nem hülyültem meg véglegesen! Tényleg!

Nem felejtettem el eddig sem ezt az igazán nem elhanyagolható tényt.

Annyi történt csupán, hogy a nagy futkosások (lemerült öreg készülékek töltőre csatlakoztatva, amitől én igen messze időzöm a számítógépnél) közepette egyszer csak megálltam és arra gondoltam, hogy semmi, de semmi nem olyan fontos, mint az, hogy kiélvezzem, örüljek a ténynek, hogy Apró a pocakomban mocorog, időnként belémrúg egy-egy falat csokiért, vagy fincsi meleg teáért.

Amikor erre rájöttem, megint felidéződött bennem az a pillanat, amikor a nászutunkon megállapítottam, hogy igazán boldog vagyok.

Az ember mindig (sokszor) csak utólag látja, hogy ekkor, vagy akkor boldog volt.

Milyen kár!!!

Sokkal jobb átélni a pillanat boldogságát. Nem?

Szóval ebben a nagy kavarcban ma rájöttem, hogy boldog vagyok.

Ez a boldogság már teljesen más lényegű, mint amit gyermekkoromban, vagy menyasszonyként, vagy ifjú feleségként, esetleg elsőszülött fiú édesanyjaként éreztem...

Ez a boldogság egy sokat kibírt házasságban élő, Angyalgyermek és PocakApró anyukájaként megélt boldogság.

Nem kell félreérteni, nem adnám a házasságom ezer lilaködért sem.

Nekünk nem volt egyszerű sosem.

Ez most nem panasz.

Tudom, hogy senki nem kapja készen az áldást.

Ráadásul éppen azt akartam taglalni, hogy nekünk - amennyire csak lehet - most jó.

Vigyázunk egymásra, Apróra, a békénkre, az emlékeinkre, az álmainkra, a családunkra, a barátainkra...