"A kismama:

Igen gyorsan gyarapszik a súlya, s a terhelést valószínűleg megérzi a lába. Kényelmes cipőt kell viselnie, ami jól tartja a lábát, de otthon mezítláb is járhat, ha úgy érzi jól magát. Magasra tett lábbal pihenjen!

Ha megerőltetőnek tartja a napi munkába járást, próbáljon részmunkaidőben dolgozni a terhesség harmadik harmadától.

A baba:

Még nagyon vékonyka, és a bőre nagyon ráncos, mert egyelőre nem annyira hízik, mint inkább hosszában nő. Karja, lába megfelelő mértékben izmos, és élénken mozog. Tenyerén és ujjhegyén kialakul az a bőrrajzolat, ami egész életében jellemző lesz rá.

...

A baba mostanában inkább kezével "tevékenykedik". Izmai összehangoltan működnek: szopja a hüvelykujját."

(Nina Grunfeld: Terhesség hétről hétre)

A pontok helyén azt taglalja a könyv, hogy mennyire nem lenne esélye életben maradni a babának, ha most születne meg.

Erről nem vagyok hajlandó itt írni.

Miért is kellene?!? Nem igaz?

Harmadszor fogok hozzá a mai nap leírásához.

Nem megy.

Semmi baj nem történt.

De ezek a dolgok nagyon-nagyon személyesek.

A lényeg: Nyúl lassan célegyenesbe fordul Kisnyúllal.

Másik lényeg: holnap varrónőhöz viszek pár szoknyát és nadrágot kismamaruházattá alakíttatni.

Amúgy doga, meg sok-sok evés.

Lesz itt hízás! - Egyszer csak!

Aprócám ügyesen mocorog, a zenét nagyon kedveli.

Kellemetlenségek elkerülnek, nincs lábfáradás, sem lábikra-, vagy talpgörcs.

Apát változatlanul kitüntetett figyelem és lelkesedés övezi.

Szóval döcögünk előre.