"A kismama:
Igen gyorsan gyarapszik a súlya, s a terhelést valószínűleg megérzi a lába. Kényelmes cipőt kell viselnie, ami jól tartja a lábát, de otthon mezítláb is járhat, ha úgy érzi jól magát. Magasra tett lábbal pihenjen!
Ha megerőltetőnek tartja a napi munkába járást, próbáljon részmunkaidőben dolgozni a terhesség harmadik harmadától.
A baba:
Még nagyon vékonyka, és a bőre nagyon ráncos, mert egyelőre nem annyira hízik, mint inkább hosszában nő. Karja, lába megfelelő mértékben izmos, és élénken mozog. Tenyerén és ujjhegyén kialakul az a bőrrajzolat, ami egész életében jellemző lesz rá.
...
A baba mostanában inkább kezével "tevékenykedik". Izmai összehangoltan működnek: szopja a hüvelykujját."
(Nina Grunfeld: Terhesség hétről hétre)
A pontok helyén azt taglalja a könyv, hogy mennyire nem lenne esélye életben maradni a babának, ha most születne meg.
Erről nem vagyok hajlandó itt írni.
Miért is kellene?!? Nem igaz?
Harmadszor fogok hozzá a mai nap leírásához.
Nem megy.
Semmi baj nem történt.
De ezek a dolgok nagyon-nagyon személyesek.
A lényeg: Nyúl lassan célegyenesbe fordul Kisnyúllal.
Másik lényeg: holnap varrónőhöz viszek pár szoknyát és nadrágot kismamaruházattá alakíttatni.
Amúgy doga, meg sok-sok evés.
Lesz itt hízás! - Egyszer csak!
Aprócám ügyesen mocorog, a zenét nagyon kedveli.
Kellemetlenségek elkerülnek, nincs lábfáradás, sem lábikra-, vagy talpgörcs.
Apát változatlanul kitüntetett figyelem és lelkesedés övezi.
Szóval döcögünk előre.