nehéz nem arról számot vetnem, mit veszítettem, hanem azt sorolni, amit kaptam... olyankor... amikor egy újabb álmom tűnik el...
Nagyon rossz az időzítés... Végülis senki nem tehet róla...
Végülis semmiről... Sem az időzítésről, sem a veszteségről... Sem-sem-sem...
Csak kegyetlen érzés...
Túl sok a pont is, tudom...
De túl sok a gondolat, meg a könny.
És ha most konkrétan leírom, valószínűleg sokan (már aki maradt még errefelé...) azt mondjátok, ostobaság... Semmiség...
De nem az.
Nyilván minden kislány - jó, a legtöbben - álmodoznak arról, hogy anyukák lesznek...
Én is így voltam vele.
Azután volt egy pillanat, amikor a párommal külön éltük meg a május első vasárnapját és ő arról győzködött, hogy a mi életünk közös, a gyermekei anyja leszek/vagyok, csak még nem születtek meg. Igaza volt, mint bebizonyosodott.
Azután Gabócám befészkelte magát a pocakomba. És amióta megtudtam, hogy velünk van, ábrándoztam az első anyák napjáról, amikor az óvodában ő is ott áll a többi gyerekkel... és én csak nézem... és sírok a boldogságtól...
Drága keresztlánykánk keresztelője május első vasárnapján lesz. Már előre kikötöttem (hónapokkal ezelőtt), hogy nem indulhatunk el az óvodai ünnepség előtt. Megvárjuk a pénteket, azután este indulunk, egy hétre.
Mindent megszerveztem. Szabadság kivéve, Istinek, keresztanyámnak és nekem is.
Végigvettük, ki mikor merre...
Erre ma megkaptam a meghívót az anyák napi ünnepségre. Hétfőre.
...
K.O.
Nyilván bőgök, de változtatni a helyzeten már nem tudok.
Megint egy elveszett álom.
Tudom, majd jövőre.
Tudom, biztos nem is állna be a többiekhez.
Tudom, tudom, tudom...
De piszok nehéz elengedni az álmom. Ezt is...
