A férjem nem igazán tűri az Amerikából ideimportált ünnepeket.

A Valentin-napi őrület is csak addig marad a kettőnk látószögében, hogy minden évben elmondom, hogy milyen jó, hogy az amúgy is szeretetben élő embereket még emlékezteti egy dátum, hogy milyen jó is, hogy van a másik...

Nem pedig az unásig ismételgetett "nem csak egy napon kell a másikra figyelni" rigmus...

Nem igazán foglalkozik vele.

Végülis nem is igazán fontos (na nem a savanyú a szőlő megközelítés miatt), hiszen sokszor van, hogy "gondoltam rád" virágot kapok, vagy ahogy tegnapelőtt a párnát kaptam.

Szóval lehetne ez most ömlengős bejegyzés, de mégsem lesz az.

Hiszen az ilyen pasi a nagyleckét is feladja, hogyan is lehetne őt ünnepelni.

Az Apák napja tipikusan az az ünnep amit (szerintem) a maga amerikai formájában nem tolerálna.

Ezzel szemben - egyetlen egyszer - 2007-ben megleptük apát.

Akkor először és - eddig - utoljára.

Gabócánk akkor fél éves volt. Még nem tudtunk a bajokról.

Szándékosan nem júniusban, hanem májusban, a hónap második péntekén tartottuk.

Hogy miért éppen akkor?

Hogy közel legyen Anyák napjához, és ne vasárnap legyen, amikor minden zárva.

Így választottuk a pénteket Manómmal.

Elosontunk egy fénymásoló szalonba, és Apának, valamint a Nagyapáknak lefénymásoltuk a Picúr popóját és talpacskáit.

Én fogtam, a szemét eltakartam, ő topogott a fénymásolón...

Fantasztikus dokumentumok születtek.

Meg is volt az eredménye...

Minden apafej szeme elhomályosodott amikor megkapta.

Jó kis összeesküvés volt...

A következő évben már jócskán bajok voltak.

Angyalok talpát már nem lehet fénymásolni.

De erről itt most többet nem is írok.

A fontos, hogy talán, bár az idei Apák napja is kimaradt még, de lehet, hogy jövőre nem is kettő, hanem négy talpacska fogja összetapicskolni a fénymásolót.

Adja meg a Jóisten!

Szeretném a férjem szemeit újra olyan boldognak látni, mint Gabó születésénél, és most, a beültetésnél...

Ámen!