Zádi mára művészi szintre fejlesztette a ruhája bepiszkítását. Olyan sebességgel kap a kanál után, amivel etetni szeretném, hogy

a) vagy kiveri a kezemből a kanalat, annak teljes tartalmát magára, vagy rám borítva

b) a falra fröccsenti a fal színéhez természetesen egyáltalán nem passzoló ennivalóját

c) esetleg a kezét nem a kanál megkaparintására használja, hanem a kanálon lévő kajcsit kapja fel vele (fogalmam sincs, hogyan csinálja, hiszen pürét kanálról így levenni én se tudnék). Így aztán a kezében lévő szószt gondosan a ruhája különböző pontjaira kenheti.

A mai ebéd konkrétan a vállán, a könyökén, a derekán, a térdén és a lábfején landolt, de nem hagyta ki az etetőszék eldugott sarkait sem a mázolásból.

Valamit hallhatott a zöldséges pakolások jótékony hatásairól is, mert megrögzötten kenegette vele a szemhéját, a homlokát, a kezeit, az állát, a nyakát és a haját is.

A végére (be kell vallanom) konkrétan kétségbe estem.

Tulajdonképpen nem is kétségbeesésről van szó, hanem a helyzet groteszk mivoltával szembesültem.

Ezek után alighanem minden étkezés után teljes ruhacsere lesz a program.

Mostantól nem teszek előkét neki. A térdét úgysem tudom betakarni, így viszont legalább az előke tiszta marad.