Megpróbálok időrendet tartani, mert túl sok mindenről szeretnék írni.

Egy-két napja észrevettük, hogy Zádi bizony FÜTYÜL! Szándékosan!

Nem dallamot, inkább rövidke hangot, a levegőt kifújva és beszívva is.

Igaz, hogy sokat fütyültünk neki, hiszen evés közben, ha másra figyelt, ezzel bírtuk koncentrációra, vagy amikor nyűgös volt ezzel tereltük el a figyelmét.

Apa is fütyül neki és én is. Mostanra már ő is tud. Nagyon aranyos, ahogy csücsöríti a száját és örül, amikor sikerül neki.

Élete első felnőtt kajája a csirkehúsból készült rizses hús volt.

Nem turmixoltam össze, hanem szétcsipkedtem a husit, összenyomkodtam a rizst és úgy kapta meg. Nagyon ízlett neki ahogy láttuk. Nem mertünk sokat adni neki elsőre, de látványosan örült, hogy azt eszi, amit mi.

A pocak nem az övé, hanem az enyém...

Mármint majd lesz - remélem.

Eredetileg 3-4 gyermeket terveztünk. De úgy látszik nekünk más íródott.

Pedig az első szülést hamar átvészeltem. Gabó reggel érkezett, délután 2-kor azt mondtam kezdeném is elölről.

Csakhogy a később történtek miatt Zádit nem akkor vállalhattuk, amikor akartuk, hanem amikor lehetőséget kaptunk az orvosoktól, ráadásul őt már teljes idegfeszültségben vártam, hiába is próbálom szépíteni a dolgot.

A szülés az orvosom felé irányuló teljes bizalomban, a fájdalmat uralni próbálva, a férjem tényleges közreműködésével tudatosan zajlott. Hatalmas élmény volt, a koncentrációnk a többszöröse volt, mint először. A szervezetem mégis sokkal később regenerálódott (talán a vérveszteség miatt). Amikor a kislegény mellettem szuszogott, onnan kezdve a félelmem, az aggódásom, a rajongásom mind rá irányult.

Tudtam, hogy szeretnék még majd babát. Nem szeretnénk, ha Zádi egyke lenne. Szeretjük a gyerekeket nagyon.

De csak most, konkrétan ma este jutottam el odáig, hogy igen, nagyon szeretnék újra érezni egy a pocakomban élő kisembert.

Nem vagyok biztos benne, hogy jól leírtam.

A tudat eddig is megvolt. Ma érkezett meg a sóvárgó érzés.

Ez most nyilván nem azt jelenti, hogy holnap utazunk Varázsló doktorhoz tesóbabáért.

Zádi csak hadd szopizzon amíg szeretne, feltétlenül szeretnék még időt hagyni neki.

Mégis jó volt érezni, hogy igen, ha a Jóisten megsegít bennünket, mekkora örömmel is fogjuk majd várni családunk következő tagját!!!

- - - o - - -

A baleset pedig:

nos, nem, nem jelenthetjük ki, hogy Zümikém olyan tedd oda és ott marad baba lenne...

Amikor a fáradtságtól már majdnem összeesik akkor sem hajlandó pihenni kicsit. Pillanatokra hozzám bújik és már megy is a dolgára.

Ma este is ez történt. Neki még feltétlen megrágni, pakolni, kihúzni, felrázni valója volt, amikor megingott és olyan szerencsétlenül borult el, hogy a száját éppen beleütötte az asztal szélébe.

Még vérzett is.

Szegénykém rendesen megijedt, ami természetesen anyósomról és rólam is elmondható.

Megöleltem, vigasztaltam és a mai napot befejezettnek nyilvánítottam. Apa javaslatára felvittem a szobánkba, hogy készülődjünk a fürdéshez, hiába lett volna még fél óra addig.

Édes prücsök nem sírt sokáig, amikor kiderült számára, hogy pancsi lesz, meg is vigasztalódott, csak én nézegettem a száját.

Drágám, mikor már megnyugodott, egyszer csak rám nézett, a szája felé mutatott és újra sírni kezdett. Megmutatta, mi történt!!!

Kicsi kincsem!

Össze-vissza pusziltam, majd amikor megláttam, hogy teljes átéléssel játszik a fürdőkádban, lementem anyósomhoz, hogy megnyugtassam, mert szegénykének már a gyomra fájt az idegességtől.

Így élünk mi.

Tudom, hogy hozzá kell szoknom a balesetekhez. Pont úgy, mint minden anyukának, akinek eleven gyermeke van.

Fáról leesés, bicajjal borulás, kerítésen fennakadás, kutya elől, vagy macska után futás, árokba, vagy gödörbe esés és ezek még szegényes elképzelések szerintem arról, ami ránk vár.

De az élet szép, Zádi egészséges, és eleven, én pedig éppen ebben reménykedtem...