Ma ragyogóan szép idő volt - az előre beígértekkel ellentétben...

Egy rövidke kérdést intéztünk Zádihoz, amikor összeszedtük magunkat reggel.

Megyünk kirándulni?

Erre ő azonnal készülődni kezdett.

Desedára mentünk, a tavat több oldalról megközelítve. Valahogy úgy alakult, hogy amerre mentünk, a pecások azonnal fogtak egy-két halat (és én még azt hittem, hogy a pecázás sok-sok óra nyugton ülés és kapásra várakozás...).

Volt olyan sportember, akit nem zavart a gyermekzsivaj és megengedte, hogy Züm közelről is megnézhesse, sőt, megsimogathassa a zsákmányt.

Nagy élmény volt neki. Még itthon is mesélgette, hogy "pecázás... bácsi... halat... óriási... simogattam... nyááákás..."

Egy alkalommal észrevett egy pecabotot, ami egy autóhoz volt támasztva. Ekkor pedig közölte: "KÉNE"... Na, azt meghiszem...

Úgy látszik, hogy keresztapja nyomdokaiba lépve nagy HO-HO lesz Zümiből is...

"Szopizok!"

Hangzik Zádikám szájából naponta legalább ötször...

Ilyenkor én mindig elmondom neki, hogy sajnos már nem tud szopizni, mert elfogyott a tejcsi. Mindet megette...

Ma már készen állt a válasszal...

"Tegyünk!" - Mármint tegyünk bele... (Kezdtem mosolyogni, bár igyekeztem ezt nem mutatni.) Elmagyaráztam, hogy nem tudunk tenni bele... (Azt hittem, most aztán nagyon résen voltam, és ügyesen kifogtam a szelet a vitorlából... AHA!)

Erre ő: "Vegyünk!" - Drága kincsem, szerintem eddig totális elmebajosnak nézett. Ha szeretne valamit, mindig szól nekünk, mi pedig képességeink szerint előteremtjük neki. Most el lehet ámulva, amiért magunktól eddig nem volt annyi eszünk, hogy vegyünk tejcsit, a cicit megtölteni, hogy végre szopizhasson...

Ezek a felnőttek!!! Ez már az értetlenség teteje! Mindent egy kétévesnek kell elmagyaráznia?!?

"Gyí, te lovam, Debrecenbe!

Mit veszünk a vásárban?

Cérnát-bérnát nagymamának,

édességet Zádikának!

Gyí, te, gyí, te, gyí, te ló!"

...

Nagyapától tanulta ezt a mondókát. Ilyenkor a lábfejére ül és apósom ott "lovagoltatja".

Egymás után végig veszik a családtagokat, és nagyapa megkérdezi tőle, kinek mit vegyenek.

A lista a következő:

- nagymamának - cérnát

- nagyapának - husit

- apának - sonkát (ez nagy szó, mert valójában ő maga, Zádi a sonkamániás... nem hiába, no, imádja az apját)

- anyának... khm... ... telefont...

Azt hiszem, ezt nem kommentálom...

...

Azt viszont igen, hogy Zümikém ma a délutáni alvása előtt előkapta a játék telefonját és "telefonálgatott".

Felhívta az apját, és a munkájáról kérdezgette (itt kiderült, hogy emlékszik az apja főnökének és a munkatársának a nevére), majd közölte, hogy ő "édesmamát" hívja.

Visszakérdeztem, hogy melyik mamája az "édesmama". A válasza az volt, hogy DÉDI!!!

Ő a mi édesmamánk...

amikor egy kicsit több, mint két éves megtalálja a nagyapja szemüvegtokját, benne a szemüvegtörlő kendővel???

Naaa???

Örül, kiveszi a törlőkendőt, integet vele a nagyanyjának, majd... belefújja az orrát...

Khm...

Apja adott helyette egy másikat nagyapának... Mi meg... Röhögtünk...

Ezt meg most kaptam - megosztom valahogy, mert imádtam.

Hangszórókat bekapcsolni!!!

http://post.kards.qip.ru/images/postcard/19973/1997267.swf

minden mozgásban van, minden keresi a helyét, egészen addig, amíg meg nem találja...

Már nagyon régen megfigyeltem, hogy a tárgyak addig-addig bolyonganak a világban, amíg meg nem találják a helyüket (a valódi gazdájukat). Talán már írtam róla, hogy vannak ideiglenes tárgyaim. Amikor hozzám kerülnek, tudom, hogy nem az enyémek. Vannak, amik csak perceket, vagy napokat, de vannak olyanok is, amik akár éveket is töltenek nálam, de csak megőrizve. Aztán eljön a napjuk, amikor egyszerűen tudom, kihez kell, kerüljenek.

Ez így most érthető?

Egyszerűen szembe jön velem a gazdája annak a bizonyosnak. Lehet, hogy sok ideje eszembe sem jutott, hogy bármit is kezdenem kellene vele, aztán egy helyzet, egy beszélgetés, vagy egy érzés miatt rájövök, hogy az a tárgy, erre az emberre vár nálam. Amikor pedig hozzá kerül, elfog a bizonyosság. A tudat, hogy már jó helyen van.

Nos, amióta az új helyen dolgozom, valahogy úgy érzem, hogy az emberekkel is valami hasonló történik (szerencsés esetben). Mint a homok a szitában. A rázástól össze-összeütődnek a szemek. De amikor eljön az idejük, akkor lehullanak, át a lyukakon. A nagyobb darabok fennakadnak, várva, hogy valaki összemorzsolja őket.

Félek, hogy túl zavaros a kép...

Szóval mindannyian keressük a helyünket a világban. Találkozunk, hatással vagyunk egymásra, mint a homokszemek az ütközéskor. Aztán, aki a helyére került, az áthullik a szitán.

Valahogy úgy érzem, hogy sok-sok ütközés után, most a helyemre kerültem.

Nagy kiváltság ez.

Egy megerőltető, hosszúra nyúlt nap végén azt érezni, hogy jó volt, hogy megérte...

Hálás vagyok az érzésért, hogy már nem érzem úgy, hogy az életem elfogy a fejem fölül, és én csak asszisztálok hozzá...

...és én elhiszem

Hogy nem csak egyedül létezem

Hogy más is itt van még velem

Testét-lelkét megérinthetem"

(Bonanza Banzai)

Úgy aludt el, hogy kérte, feküdjek mellé. Fészkelődött, mocorgott, majd egyszer csak rátette a pici kezét az enyémre... még pillogott kettőt és elszundított...

Hiányzunk egymásnak...

a verset úgy szétbontani, ahogy a fiúk tették...

"Zöld erdőben jártunk

Kék ibolyát láttunk

El akart hervadni

Szabad-e locsolni?"

A pirossal írt szavakat mondta Zádi, a zöldeket az apja. Valójában valahogy így hangzott: "nátunk...ibolya náttunk...helvanni...locsóni" És már nyújtotta is a kis spriccelőjét, amibe az apja gondosan vizet töltött...

Gyönyörű volt, édes és nagyon élvezte. Tőlem csoki tojást kapott, nagymamától házilag festett pirosat, anyukámtól patchwork tojást, hugimtól is csokit... Boldogan mindent felfalt, amit csak ért.

Ebben a két napban nemigen tudtam rábeszélni, hogy normális kaját is egyen, csak az édességen járt az esze... így aztán végülis szép lassan einstandoltuk a maradékot, hogy majd lassan, nagyon lassan adagoljuk neki. Megkapja, de csak idővel... később... sokkal később...

Az én kicsi fiam ügyesen meglocsolt. A nap végére, ha jól számolom úgy kb. 8-9-szer. Be kellett gyakorolnia... Arról le tudtuk beszélni, hogy a hugim kutyáját is meglocsolja, arról is, hogy apukámat, de arról már ne akarjam, hogy engem újra, meg újra meglocsoljon, ha megdicsérjük, mosolygunk, ölelgetjük és még csokitojást is kap érte...

Értetlen felnőttek!