Az ésszerűsítés mai állomása a gyerekágy kérdés volt.

Lejjebb engedjük, feljebb tegyük, rácsot el, vagy vissza kérdések voltak napirenden.

Zádikám konkrétan a szívroham közelébe sodort, mert egy pillanatban úgy gondolta, hogy vicces, ha a két karjával felhúzza magát a rács tetejére, és ott átbukfencezik.

Hála a Jóistennek éppen ott álltunk az apjával mindketten, így fejenként egy-egy lábat elkaptunk repülés (zuhanás) közben és úgy álltunk néhány tized másodpercig. Akkor letettük és én... leültem.

Hirtelen magamhoz sem tértem.

Itt kezdődik, hogy arról is hiába győzködöm, hogy ne kapcsolgassa a villanyt.

Hogyan győzzem meg, hogy ne törje ki a nyakát???

Mindenesetre megmutattuk neki, hogy az új pozícióban hogyan tud könnyen kijönni az ágyából - testi épségét megőrizve.

Begyakoroltattuk vele 3-4-szer.

Most reménykedem.

Judó! Már én is itt vagyok a szekrény tetején!!! Anya mondta, hogy te is feljöttél kicsi korodban! Már ééén is! Látod?

Háhá! Ide nem tudtok utánam jönni!

Kicsik vagytok!

Én meg NAGY!

ÖÖÖ

Sőt!

ÖÖÖ

Szóval...

ÖÖÖ

Az úgy volt,...

...hogy ésszerűsítésbe kezdtünk.

Két család él egy fedél alatt és (sajnos) a gyűjtögető típusba tartozunk ("á, nem dobom el, jó lesz még valamire" - illetve esetemben az "erről mindig eszembe fog jutni" fajtáról beszélhetünk), ennek következtében jóóó sok dolgot sikerült felhalmoznunk.

Nálam ez már régen kiderült. Nem tudok olyan nagy táskát találni magamnak kézitáskának, amit ne tömnék teljesen tele, és ne találnám kicsinek rövid idő után. De bőrönddel mégsem közlekedhetek... ugyebár...

Szóval, próbáltunk ésszerű keretek közé szorítkozni.

Ez már több hete tart. Kinézünk egy részt a házban és igyekszünk kidobni azokat a dolgokat, amik nem szükségesek a jövőben. Nehezebb dolog, mint hinnénk.

Valaki kitesz valamit, másikunk visszamenti... Így megy ez.

Mindenesetre a szekrény teteje ma került sorra.

Lepakolt mindent (majdnem mindent) az én párom, amikor Zádi meglátta, hogy mit csinál és természetesen ő is részese akart lenni a mókának.

Először csak az apja lábához mászott fel a székre, aztán cibálta, hogy látni akar.

Párom felvette és felemelte, hogy szétnézhessen.

Pillanatok alatt fent találta magát (mi meg őt) a szekrény tetején.

Isti nyilván végig vigyázott rá, hogy le ne essen (a legtöbb képen a keze is belelóg a kompozícióba... ) én meg fényképeztem, amint ez ki is derült már.

Akkora élmény volt ez Zümikémnek.

Elérte a plafont, magasról kémlelt.

Lehet benne valami apukám véréből, hiszen ő vadászpilóta volt.

A létra tetejéről sem lehet leimádni, amikor a nagyapja cseresznyét, vagy meggyet szed. Mindenhova felmászik, magasan akar lenni.

A cserépkályhát is kinézte már magának...

Szóval Zádi ma megint világot hódított.

nem, egyelőre nem egy kislány, nem is nagylány, hanem a LÉPCSŐ.

Sajnos félelemérzet nélkül lép a semmibe. Tud ő popsin csúszva is közlekedni rajta, de az túl lassúnak bizonyulhatott, mert mostanában nem lehet meggyőzni róla, hogy ésszel közlekedjen (tudom mennyi idős - ÁM), szóval vigyázni kell nagyon.

A pincébe vezető lépcső előtt rácsos kapu van, ami megakadályozza, hogy le tudjon esni. Az emelet felé nem engedjük, csak ha felnőtt van vele (már amikor nem játssza ki az éberségünket.

Naszóval...

Ma nyitva volt a pince felé vezető lépcsőn lévő kapu, Zádi ült a lépcső tetején, lóbálta a lábát - és esze ágában nem volt lemenni, leesni onnan.

Hogy miért?

Mert nagyapa a rácsos kaput szerelte.

Nahát!

Csavarhúzó, csavarok, különböző apró izék-bizék, amiket mindet meg lehetett nézni (ha nem voltunk elég gyorsak, akkor meg is lehetett kóstolni).

Teljes volt a boldogság!

Picikém szívta magába a szerelés tudományát és átszellemült képpel csodálta a nagyapját.

Hát igen, a nagyapák már csak ilyenek.

Varázslók a maguk nemében.

Azt még a nagyok is elismerik (hiába nőttek már ki a varázslóhitű korból), hogy amelyik játék eltörik, elromlik, mindet csak nagyapa tudja megragasztani, megszerelni...

Mert nagyapa igenis varázsló!

Apaaa! Ez csikiz!