nem, egyelőre nem egy kislány, nem is nagylány, hanem a LÉPCSŐ.

Sajnos félelemérzet nélkül lép a semmibe. Tud ő popsin csúszva is közlekedni rajta, de az túl lassúnak bizonyulhatott, mert mostanában nem lehet meggyőzni róla, hogy ésszel közlekedjen (tudom mennyi idős - ÁM), szóval vigyázni kell nagyon.

A pincébe vezető lépcső előtt rácsos kapu van, ami megakadályozza, hogy le tudjon esni. Az emelet felé nem engedjük, csak ha felnőtt van vele (már amikor nem játssza ki az éberségünket.

Naszóval...

Ma nyitva volt a pince felé vezető lépcsőn lévő kapu, Zádi ült a lépcső tetején, lóbálta a lábát - és esze ágában nem volt lemenni, leesni onnan.

Hogy miért?

Mert nagyapa a rácsos kaput szerelte.

Nahát!

Csavarhúzó, csavarok, különböző apró izék-bizék, amiket mindet meg lehetett nézni (ha nem voltunk elég gyorsak, akkor meg is lehetett kóstolni).

Teljes volt a boldogság!

Picikém szívta magába a szerelés tudományát és átszellemült képpel csodálta a nagyapját.

Hát igen, a nagyapák már csak ilyenek.

Varázslók a maguk nemében.

Azt még a nagyok is elismerik (hiába nőttek már ki a varázslóhitű korból), hogy amelyik játék eltörik, elromlik, mindet csak nagyapa tudja megragasztani, megszerelni...

Mert nagyapa igenis varázsló!