A mai mérleg:

8 féle, összesen 48 üveg bébiétel Zádinak a mélyhűtőben előkészítve.

Ma megette a sóskát, ami azért érdekes, mert eddig hiába próbáltam adagolni neki.

Nagyokat játszott az unokatestvéreivel, láthatóan szereti a gyerek társaságot.

Egészen összetett utasításokat is megért már és ha kedve van hozzá, meg is teszi, amit kérünk tőle.

A fejemben sok minden kavarog, most ezeket még nem írom le, csak akkor, amikor végre kicsit letisztultak a dolgok.

- Az allergiáról

- a szopiról

- az altatásról

- munkáról

- bölcsiről

- óvodáról

- a faluról/városról

Sok-sok átgondolni való vár még rám...

A múltidézés nem csak azért jó, mert az időutazásban az őt ért hatásoktól megerősödik az ember…

Ma olyan röpke visszatekintésben volt részem a régi levelek átnézése/átolvasása révén, amiben az akkori (tizenöt-huszonpár) éves korom meggondolatlanságból, értetlenségből, naivságból, befolyásolhatóságból elkövetett hibáival szembesültem.

Időnként kifejezetten rosszul éreztem magam miattuk.

Micsoda fruska voltam! Szent Ég!

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem lenne mit helyre hozni.

Csak azt nem tudom, hogy utólag tíz-tizenöt évvel később mit szólnának azok, akikhez bekopoghatnék, hogy megbocsátást kérjek tőlük. (Azt hiszem néznének egy nagyot.)

Valószínűleg hagynom kellene a csudába az egészet, hiszen olyan régen volt! Ráadásul igen, akkor éppen annyi eszem volt.

Lehet, hogy tíz-tizenöt év múlva a mai önmagam miatt is pirulni fogok?

Azt hiszem ez kissé zavaros lehet.

Van valaki, a múltamban, aki konkrétan nehezen emészthette az akkori felfogásomat. Mégis valahogy benne maradt az életemben, az életünkben.

Visszagondolva elég sok butaságot elkövettem ellene (nem szándékosan, csak ostoba voltam) és most jó lenne elmondani neki, hogy szívből sajnálom a dolgot. Most, hogy családom van, családja van (de még milyen szép családja) már nem értené félre talán a közeledésemet és ezt a tisztázó beszélgetést.

Már nem, mert már nem lenne tétje a dolognak kettőnk között.

Mégsem merem megtenni.

Kicsit (nem, inkább teljesen) struccpolitikának gondolom a dolgot, de nem merem kockáztatni azt a fajta kapcsolatot, ami a két család között maradt ezzel.

Ha nem emlegetjük, akkor talán elfelejti.

Ez konkrétan ostobaság, tudom.

Akkor sem kockáztathatok. Még nem. Azt hiszem, alszom rá még – egy párat… sokat.

Pedig jó lenne. Jól esne. Annyira sajnálom, nagyon bánt.

Tudom, hogy hibázni kell ahhoz, hogy az ember tanuljon, érjen, felnőtté váljon. De ezt nagyon elszúrtam.

Nem, nem hiszem, hogy a végeredménynek másképpen kellett volna alakulnia, de az út, ahogy idáig eljutottuk az nem feltétlenül a legjobb választás volt a részemről.

Én hibáztam. Nem is egyszer.

Tisztelem őt, azért, ahogy a barátja kedvéért engem is hajlandó volt másképpen kezelni.

Szégyellem magam…

Egyszer, egyetlen egyszer Jennynek hívott. Boldoggá tett vele. Egy levélben, amivel más volt a célja.

Más, mint reméltem.

Akkor.

De egyszer, valakinek lehettem Jenny.

(Nem, nem a Love story Jennyje, hanem Forrest Gump féle Jenny. Nem bölcs, szeretnivaló, hanem meggondolatlan, de Jenny. Azóta sem, soha, senkinek. Ezt nem tudom elmagyarázni. Nem, az egészet nem tudom elmagyarázni.)

Amikor feltettem párolódni a zöldségeket, azt gondoltam, hogy uzsonnára kap belőle egy adagot és holnap is lesz miből csemegézni.

AHA!

Azt is terveztem, hogy feldarabolom kisebbekre, hogy könnyebb legyen Zádinak elrágnia. Nem, turmixolni már nem akartam, hogy rágjon csak, ha már megy neki, aztán ez sem egészen úgy alakult…

Hol is kezdjem?

A vegyes zöldség zsenge zöldbab, sárgarépa, kukorica, karfiol és brokkoli volt. Mivel a fagyasztott bolti keverékhez én adtam csak hozzá a brokkolit, az jóval nagyobb darabokban maradt benne.

Jól megpároltam, karikázott virslit tettem bele és Zádi elé adagoltam. Először hagyta, hogy etessem, de a virslit módszeresen kiszedte belőle és kézzel tette a szájába. Ezt később a zöldbab is így követte. Ezután kivette a kezemből a kanalat és fötört egy sort, de kis segítséggel mégis sikerült a kanálról nem lelöknie az ételt és még a szájába is betalált(unk).

Nagy boldogság lett úrrá a kisemberen, hihetetlen lelkesedéssel próbálkozott. Egyre ügyesebb. Érdekes, hogy a kanalat automatikusan a bal kezébe veszi és azzal lényegesen ügyesebb is, mint a jobbal. Félidőben ugyanis átvette és így meggyőződhettem róla.

Lehet, hogy ez azért van, mert én jobb kézzel etetem és a bal kezével tudja megragadni a kanalat könnyebben (rajtaütésszerűen)? Talán. Még nem tudom.

Sokat dicsértem közben, látszott rajta a vágy, hogy egyedül is sikerüljön.

Ezután jött azonban a hab a tortán (ha már az ételeknél tartunk).

Eleinte levette a kanálról kézzel, amit előtte ügyesen ráimádkoztunk közös erővel és gyorsan az ujjaival a szájába tette, majd „ellopta” előlem azt a brokkolit, amit még nem tudtam feldarabolni.

ÖÖÖ

Egészen nagy darab volt, meg is ijedtem, hogy ezzel mit fog kezdeni.

Na mit?

Leharapta a brokkoli virág részét, majd szépen sorjában a szárát is eltüntette. Annyira tetszett neki ez az eljárás, hogy a többi hatalmas brokkolit is így kapta meg és szemmel láthatóan nagy élvezettel falatozott belőle.

Kár, hogy én nem szeretem a brokkolit. Tényleg sajnálom. Nagyon szép étel. Olyan, mint az olajbogyó. Az is ínycsiklandóan néz ki, az embernek összefut a nyál a szájában (még nekem is), de megenni nem tudnám.

Még szerencse, hogy étkezés terén teljesen az apját mintázza.

Nem baj fiam, egyél csak! A legjobb, hogy az édességért nem vagy odáig, de a zöldségek (na meg a hús – SONSON ugyebár) szépen csúsznak.

Brokkoli? Sárgarépa? Igen! Csoki? Egy-két falatnál több nem.

Jelenleg ez az állás. Gondolom – TUDOM – hogy ez majd változni fog. De most így állunk.

Teljes elképedéssel vettem ma tudomásul, hogy Zümi utánozza az apját (na nem itt a meglepődés tárgya, hanem) és MÁRTOGAT!

Ő ugyan a nagy semmit mártotta ki a tányérból a kenyerével, de buzgón ismételgette.

Apja töltött káposztát evett és szépen rendesen tisztára törölte a tányérját utána. Eközben csemeténk az ölében ült (éppen második uzsonnáját fogyasztva) és kenyeret majszolgatott. Amint megfigyelte alaposan az apja munkálkodását, ő is belezuttyantotta az akkor már száraz tányérba a fél szelet kenyeret, amit éppen csócsált és megcsiszatolta tenyérrel nyomva közben lefelé. Ezek után kihalászta onnan és folytatta az evést. Ezt még kétszer így megismételte, de addigra én már annyira nevettem, hogy sajnos elvontam a figyelmét. (Hogy ennyire nem bírom türtöztetni magam?!?!?! )

A másik nagy meglepetés a számomra, hogy egészen összetett dolgokat is megért már. Tényleg egyik pillanatról a másikra történnek a csodák.

Ma ebéd után játszott még az etetőszékével, amikor felvetettem neki, hogy menjünk sétálni?

Erre ő azonnal odasietett hozzám, a karomba kéretőzött és mutatott kifelé, hogy indulhatunk is.

Nagyot játszótereztünk (hintázás és csúszdázás alibi tevékenységgel álcáztuk a fűnyíró közhasznú emberke munkájának alapos kifigyelését), majd amikor vészesen közeledett a délutáni alvás ideje, szóltam neki, hogy indulunk haza és alszik egyet. Nos, nem tudom ennek melyik részét értette meg, de azonnal toporzékolni és ordítani kezdett. (Majd csak megtanulja azt is, hogy az ordításnak bizony nem engedek...)

Meglepődtem, hogy tökéletesen érti, hogy kapaszkodjon a hintán, amibe nem lehetett bekötni. A felszólításra azonnal ügyesen belekapaszkodott a hinta karfájába.

Este meg az apja mutatta meg nekem, hogy a fürdőkádat, nagy vízzel olyannyira birtokba vette a fiatalúr, hogy már bele is mer hasalni, az sem baj, ha a feje nem teljesen ér ki belőle. A "feküdj le gyorsan" vezényszóra azonnal hasra vágja magát.

Nagy dolog történt még tegnap éjjel is, amikor egyik ébredésénél elfogadta szopi helyett az AVENT-es csőrös itatójából a vizet.

Többször nem próbálkoztam, csak egyszer a SIGG kulacsával, ami nem kellett neki, majd egyszer az AVENT-essel, ami bejött, mert attól tartottam, hogy besokallna és azt nem akartam. Szépen apránként szeretnék haladni mindkettőnk érdekében.

több, mint poros, elfelejtett dolgok átvizsgálása és a fölöslegesek kipenderítése.

A lomtalanítás utazás.

Abba a múltba, amikor azok a tárgyak még fontosak voltak, vagy a "jó lesz még valamire" elv alapján kerültek a kupacba. Akkor, abban az élethelyzetben. Szinte olyan, mint egy időkapszula felnyitása, csak nem egyetlen időpontba ugrik az ember, hanem ingázik évek, időszakok és pillanatok között.

A dobozaimból, amik a pincében bujkáltak, előkerültek az iskoláim jegyzetei, a sután fel nem használt puskák (sosem tudtam rendesen puskázni...), levelek, emlékek, apróságok, fényképek. - Meglepő fényképek...

Szembe jöttek velem a csalódásaim, a megpróbáltatások, a kapaszkodók, amiket ilyenkor gyártottam magamnak, a valaha fontos élethelyzetek, érzelmek lenyomatai, a boldogság, békülések picike "zálogtárgyai".

Újra éltem nagyon sok szituációt.

Jókat és rosszakat egyaránt.

Takarítottam.

A ballasztokat bizony kidobáltam, nem engedem, hogy visszahúzzanak.

Valamikor emlékezni akartam a nehezebb időkre. Nem, akkor nem tanulni akartam belőlük, hanem emlékeztetni magam a fájdalomra, mert azzal érezhettem az elveszettnek hitt boldogságot is.

Ma már másképpen látom ezeket a dolgokat.

A boldogságom rajtam múlik.

Igen, fogok emlékezni úgyis a múlt problémáira, de csak azért, hogy újra ne kövessem el (lehetőleg) azokat a hibákat. Éber akarok lenni, hogy ne kerülhessek olyan helyzetbe, ami méltatlan lenne.

Úgy vigyázok, nehogy bántsanak, hogy közben nem akarok tüskéssé válni, mint a kaktusz.

Ma levágtam a tüskéimet.

Nem akarom hinni, hogy ezzel védtelenné váltam, mert a tudás, amit kaptam a múlttól, az velem marad.

De szerencsére nem csak ilyen emlékek éledtek fel bennem.

Felidéződtek a párommal megélt kezdeti idők, a közös életünk kibontakozása, apró cetlik, kis levélkék üzennek a múltból, hogyan is tanultuk egymást, miként élveztük ki az egymásra találást.

Sok év után ma megint elolvastam egy levelet abból az időből, amikor csak ő hitt abban, hogy mi még együtt leszünk, hogy nekünk tényleg együtt kell a boldogságunkat keresni.

Pontosan érzem, hogy miért és mennyire szeretem.

Többször kellene lesepernem a mindennapok porát az elfelejtett, vagy csak jobb időkre/máskorra/későbbre félretett "filléres emlékeim"-ről...