A múltidézés nem csak azért jó, mert az időutazásban az őt ért hatásoktól megerősödik az ember…

Ma olyan röpke visszatekintésben volt részem a régi levelek átnézése/átolvasása révén, amiben az akkori (tizenöt-huszonpár) éves korom meggondolatlanságból, értetlenségből, naivságból, befolyásolhatóságból elkövetett hibáival szembesültem.

Időnként kifejezetten rosszul éreztem magam miattuk.

Micsoda fruska voltam! Szent Ég!

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem lenne mit helyre hozni.

Csak azt nem tudom, hogy utólag tíz-tizenöt évvel később mit szólnának azok, akikhez bekopoghatnék, hogy megbocsátást kérjek tőlük. (Azt hiszem néznének egy nagyot.)

Valószínűleg hagynom kellene a csudába az egészet, hiszen olyan régen volt! Ráadásul igen, akkor éppen annyi eszem volt.

Lehet, hogy tíz-tizenöt év múlva a mai önmagam miatt is pirulni fogok?

Azt hiszem ez kissé zavaros lehet.

Van valaki, a múltamban, aki konkrétan nehezen emészthette az akkori felfogásomat. Mégis valahogy benne maradt az életemben, az életünkben.

Visszagondolva elég sok butaságot elkövettem ellene (nem szándékosan, csak ostoba voltam) és most jó lenne elmondani neki, hogy szívből sajnálom a dolgot. Most, hogy családom van, családja van (de még milyen szép családja) már nem értené félre talán a közeledésemet és ezt a tisztázó beszélgetést.

Már nem, mert már nem lenne tétje a dolognak kettőnk között.

Mégsem merem megtenni.

Kicsit (nem, inkább teljesen) struccpolitikának gondolom a dolgot, de nem merem kockáztatni azt a fajta kapcsolatot, ami a két család között maradt ezzel.

Ha nem emlegetjük, akkor talán elfelejti.

Ez konkrétan ostobaság, tudom.

Akkor sem kockáztathatok. Még nem. Azt hiszem, alszom rá még – egy párat… sokat.

Pedig jó lenne. Jól esne. Annyira sajnálom, nagyon bánt.

Tudom, hogy hibázni kell ahhoz, hogy az ember tanuljon, érjen, felnőtté váljon. De ezt nagyon elszúrtam.

Nem, nem hiszem, hogy a végeredménynek másképpen kellett volna alakulnia, de az út, ahogy idáig eljutottuk az nem feltétlenül a legjobb választás volt a részemről.

Én hibáztam. Nem is egyszer.

Tisztelem őt, azért, ahogy a barátja kedvéért engem is hajlandó volt másképpen kezelni.

Szégyellem magam…

Egyszer, egyetlen egyszer Jennynek hívott. Boldoggá tett vele. Egy levélben, amivel más volt a célja.

Más, mint reméltem.

Akkor.

De egyszer, valakinek lehettem Jenny.

(Nem, nem a Love story Jennyje, hanem Forrest Gump féle Jenny. Nem bölcs, szeretnivaló, hanem meggondolatlan, de Jenny. Azóta sem, soha, senkinek. Ezt nem tudom elmagyarázni. Nem, az egészet nem tudom elmagyarázni.)