Hajnali fél 3-kor érkeztünk haza. Nehéz volt elindulni. Tudtuk, hogy amennyire mi fogunk mamikámnak hiányozni, legalább annyira fog ő is nekünk, de mi felnőttként ezt az érzést kezelni tudjuk. Zádi az, aki a legnehezebben viseli az elszakadást.

Az utolsó két napon dédi szinte nem is távolodhatott el 3 méterre tőle. Ha ezt megpróbálta, Zümi abbahagyta amit éppen csinált és hihetetlen ordításba kezdett. Semmivel nem tudtam megnyugtatni. Egyszerűen mamikám után kellett vinnem és ha látta, hogy karnyújtásnyira van tőle, akkor megnyugodott és átkéretőzött hozzá.

Mintha érezte volna, hogy haza fogunk jönni.

Komolyan féltem tőle, hogy mit tesz, ha rájön, hogy itthon vagyunk.

Indulás előtt még felköszöntöttük dédit mamák-dédik napjára. Zádi is adott virágot, egy szál fehér rózsát apró csokornak megkötve. Érdekes módon odanyújtotta és el is engedte, ami azért furcsa, mert nyújtani oda szokta a dolgokat, de vissza is veszi, mielőtt elvehetnénk tőle. Most viszont odaadta dédinek. Várta érte a puszit.

Mi is felköszöntöttük természetesen drága mamikámat. De hogy is fejezhetné ki egy csokor virág azt a szeretetet, amit iránta érzünk???

Ő az én józan eszem, a higgadtságom (már amikor akad) belőle táplálkozik.

Csodálom a derűjét és az erejét. A legnagyobb viharokat is kiállta becsülettel, olyan stabilan állt ellen a legnagyobb megpróbáltatásoknak is, mintha csak erre született volna.

Ő a támasza sokunknak. Fiataloknak és idősebbeknek egyaránt. Minden szempontból.

Minta a számomra, egy kincs. A páromnak nagyanyja lett elveszített nagymamája után. Igazi szeretettel fogadta, öleli.

Csak kérem a Jóistent, hogy sokáig, nagyon sokáig hagyja itt nekünk egészségben.

Boldoggá tett, hogy mi köszönthettük anyáknapján a család nevében. Telefonos instrukciók alapján...

A búcsú egyre szívfacsaróbb. Minden alkalommal nehezebb szívvel válunk el tőle. Most már Zádi is átérzi ezt.

A jól bevált szokás szerint most is úgy indultunk, hogy előbb Zümit lefürdettük és elaltattuk, azután tettük be az autóba. "Természetesen" felébredt, de így legalább el tudott újra köszönni mamikámtól. Puszit adott és megsimította az arcát. Az autóban ülve pedig integetett neki.

Nem volt nyűgös, hamar visszaaludt. Kecskemétig szundított is, majd az újabb ébredés után hiába akartam szopival újra elaltatni, ő nem volt partner benne, és nézelődött, mosolygott és időnként felkacagott. Alighanem tetszett neki a fények játéka.

Hazáig ébren maradt, majd a szobánkba érve konstatálta, hogy itthon vagyunk és nagy lelkesen föl- alá mászott az ágyban.

Mi az apjával már minden irányba dőltünk a fáradtságtól, ő viszont negyed 4- fél4-ig bírta. (De legalább reggel 9-ig hagyott aludni.)

Ébredés után kereste a helyét. Még nem volt képben, hogy mit is jelent itthon lenni. Dédi és a kutyák helyett nagymamával és nagyapával találkozott. Vissza kellett rázódnia.

Szegénykémnek nem is hagytam sok időt, mert összekészülődtünk, hogy az én anyukámat is fel tudjuk köszönteni. Volt nagy öröm és meglepetés, ráadásul még a tesóm is otthon volt Manó kutyával, így a kutyázás is megoldódott mára.

Hazaérkezés után a fiúk (Zádi és az apja) engem is megköszöntöttek anyák napjára.

Kaptam két szál fehér rózsát a fiaimtól és egy vöröset a páromtól.

Nagyon szépek, hihetetlenül örültem neki.

Babácskám nekem is ide nyújtotta a virágot, de aztán úgy döntött, mégiscsak játszana vele inkább.

Délután családi összejövetelre mentünk, így jóóól elhúzódott Zümi alvása és a mi pakolásunk/pihenésünk is.

Jó zsúfolt napon vagyunk túl, de örömmel tölt el, hogy mindent bele tudtunk sűríteni.

Zádi rosszul alszik, így sok reményem nincs, hogy hamar pihent leszek...

Azt hiszem, a mai újdonságok szegény Zümikémet alaposan kikezdték.

Na nem, mintha nem élvezte volna a napot! Szinte folyamatosan vigyorgott!

De estére azért alaposan elfáradt.

Debrecenbe mentünk a keresztszüleihez látogatóba.

Végülis majdnem dél volt, mire elindultunk. 11 óra elmúlt.

Még visszaléptem a szobánkba, ahova mamikám még az érkezésünk előtt kikészített az asztalra egy nosztalgikus, kakas alakú, piros színű nyalókát.

Elvittem magunkkal, gondolván, hogy jól fog jönni az úton… Na igen. De kinek?

Pirul, pirul, pirul, már füstöl a felelőtlen lágyszívű anya…

Igen, végül odaadtam Zádinak – megkóstolni. Nem akartam ott előtte enni, úgy, hogy ő nem is kóstolhatja meg.

Arra gondoltam, hogy megízleli, aztán én eszem tovább.

ÖÖÖ… Hülye vagyok? De igazán! Ezt nem gondolhattam komolyan! Hogy a nyalókát egy gyerek megunja és visszaadja az anyjának?

Hol élek én???

Igen, aki arra tippelt, hogy gyermekem elkobozta és véglegesen magáénak tekintette kis piros kakast, annak igaza volt.

Úgy kezdődött, hogy odanyújtottam neki, megmutattam, hogy a pálcáját kell fogni és megnyalni. Eddig rendben is voltunk. Óvatoskám éppen csak, hogy hozzáérintette a szájához, de a következő pillanatban úgy tolta befelé, hogy azt néztem, hogy a tarkója dudorodik-e.

Ééén rontottam el! Ééén adtam neki édességet a saját elhatározásomból! Ha majd panaszkodom, hogy nem akar rendes ételt enni, mert csak az édesség csúszik, akkor lehet rám ujjal mutogatni…

De szerencsére ez a veszély azért még nem fenyeget bennünket.

Erről viszont majd később.

Zádi nagyon szeret olvasgatni. Ezt szerintem már meséltem.

Most is kapott déditől egy babakönyvet, amiben a macskafélék kiskölykeiről van egy pár szó.  Elvittük az útra magunkkal ezt a könyvecskét is, picikém nagy boldogan lapozgatta is.

Kinyitotta a jaguárnál és mutogatni kezdett rá. Magyarázott nekem babanyelven, hogy mondjam meg neki, mi az. - Tényleg ezt mondta! Elmagyarázta!

Mutogatott, aprócska ujja mindig a jaguárra mutatott.

Ismételgettem neki, hogy:

-„Jaguár, jaguár. Igen kicsim, az egy jaguár.”

Nézte a számat és mozgatta hangtalanul.

- „ Igen drágám, jaguár!”

Ezt addig ismételgettem, amíg Zádi azt mondta:

-„AGU”

Megörömködtük, megpuszilgattam, tapsoltunk, meghatódtam és ezt még legalább háromszor megismételte a jaguárra mutogatva.

Ooolyan ügyes! - Ooolyan elfogult vagyok! ... Tudom…

Időrendben haladok, így visszatérek az evéshez.

Amint megérkeztünk Debrecenbe keresztékhez, mindenki kijött köszönni, puszit adni, de keresztanyja nem tudott, mert Zsófika, a keresztlánykánk éppen ebédelt. Ült az etetőszékében és evett ügyesen.

Mi mentünk így be a konyhába köszönni. Csakhogy Zádi meglátta kereszttesója ebédjét és azonnal közölte, hogy HAMMA!

Katakeresztanyu mosolygott és hellyel kínálta Zádit és az apját. Zümi éppen elérte Zsófi tányérját és ezt kihasználva azonnal vígan falatozni kezdett.

(Megint ég a fejem… - Mi tényleg adtunk enni Zádinak indulás előtt, sőt egy fél nyalókát is benyomott út közben…)

A két gyerek teljes egyetértésben evett, Kata újabb adag husit (mi mást) hozott nekik, így szépen teleették magukat. – Azért Zümi az én levesemet is megvámolta kicsivel később.

Mi is megebédeltünk, ezalatt a gyerekek osztozkodtak a játékokon több-kevesebb sikerrel.

Délután következett az újabb nagy élmény.

Zádi először homokozott!

Otthon nekünk (Nyúl fiainak) is VOLT homokozója, de a macskák az évek során birtokba vették. A nyilvános homokozókat kerüljük, mert ott üvegcserepek lehetnek hála a sok értelmes embernek.

Így aztán hatalmas boldogság kerítette hatalmába. Először megkóstolta, azután lapátolta, később a fejére szórta, majd nemes egyszerűséggel belefeküdt.

Nagyon élveztük a látványt és próbáltuk lebeszélni a további homokkóstolásról. Készültek fényképek, majd igyekszem velük.

Szerintem a fél homokozót elhoztuk magunkkal, pedig igyekeztünk kirázni a ruháit. Nem hazudok, még a pelenkájában is volt homok.

Kapott emlékbe egy lapátot is, az első homokozás emlékeztetőjeként.

Próbáltuk ráültetni Zsófika bébitaxijára, de egyelőre jobban akadályozza a mozgásban, mint amennyire élvezi, így hamar lepattant róla.

A két gyerek olyan szépen játszott egymással, hogy öröm volt nézni.

Jó lenne, ha többet lehetnének együtt, de így is örültünk ennek a ráadás találkozónak. Így az épülőben lévő otthonukat is megnézhettük.

Szép napunk volt.

Hazafelé Zádi már akkor elaludt, amikor még a várost sem hagytuk el. Majdnem végig szundizott.

Itthon még kertészkedtünk egy kicsit, majd hatalmas vacsora után gyors és NYUGODT fürdés következett, majd annak rendje és módja szerint kidőlt.

Szegénykém megint fel- felsikít, valószínűleg a fogacska most is kínozza.

Azt hiszem a mai nap tapasztalata, hogy hamarosan be kell szereznünk egy fedett homokozó alkalmatosságot a mi kis aprónknak.

Olyan gyorsan fejlődik, hogy csak kapkodom a fejem.

nem lehettünk mellette.

El sem tudtam képzelni korábban, hogy ez előfordulhat, de nem bírtam volna úgy hazamenni, hogy nem kísérem el Rudit az utolsó útjára.

Szerintem Gabó valahol vele volt és együtt néztek ma minket.

Találkoztunk Andival is, aki akkor, ott, Debrecenben sokat segített nekünk, amíg Gabóért küzdöttünk.

Látnom kellett, búcsúznom kellett. Ha lehetek morbid, örülök, hogy itt maradtunk, mert érzem, hogy így kellett lennie.

A temetés szép volt (még ha szörnyű is ezt leírni), nehéz szívvel engedtük el, hiszen emberi felfogás szerint itt kellene lennie még velünk.

Pénteken a lelkére kötöttem, hogy jöjjenek el a feleségével, még amíg itt vagyunk, de aztán mégis mi mentünk Őhozzá...

Hinni akarom, hogy a dolgok nem történnek véletlenül, hogy jobb így, mert nem szenvedett sokat, sokáig, de nagyon nehéz így gondolkozni.

Egyelőre a veszteséget érzem.

Tegnap éjjel végig pörgettem az utolsókat.

Az utolsó találkozást nagyapámmal, az utolsó éjszakát, mielőtt Gabó búcsúzott volna, az utolsó napot, amikor még velünk volt fizikailag, az utolsó szavakat, amiket neki mondtam, az utolsó órákat, perceket, amikor a karomban tarthattam, az utolsó ölelést, amikor keresztapámat szoríthattam magamhoz, az utolsó gyors párbeszédet Rudival... nem akarom elfelejteni ezeket. Fájó, szép és fontos emlékek.

Hihetetlen, hogy 3 éve Gabó távozásának.

Felfoghatatlan a fájdalom, amit Rudi unokája érezhet - tudom, én is elbúcsúztattam már a nagyapámat.

Nem mondhattam neki semmi vigasztalót, csak annyit, hogy fontos, hogy mindig emlékezzen rá...

Igen.

Az már biztos, hogy a fájdalom nem szűnik a veszteség után, csak megtanulunk vele együtt élni.

Egyszerre a mindennapjaink részévé válik a hiány, a tudat, a bizonyosság, ez az átlényegült kapcsolat.

Mert magunkban hordozzuk őket, akik velünk éltek, akiket szerettünk, akik "átköltöztek".

A fiam, aki nem nőhet fel soha a földön.

A nagyapám, a keresztapám, Rudi, a mackó, Vidi barátom és a sok-sok rokon, akik előre mentek, mind vigyáznak rá.

Két gyermekem van ÉGEN, FÖLDÖN.

Az egyik 14 hónapos lett ma, a másik 17 hónapos marad.

Hálás vagyok, hogy a szüleim és a férjem családja ma Gabócával voltak.

Amint hazaértünk mi is rohanunk hozzá... 

-O-

Ezt a bejegyzést tegnap írtam, de a blogol szerver bemondta az unalmast, így nagy szomorúságomra nem tudtam elküldeni. Próbáltam többször is, de ledobott. Ma pótolom. 

Volt pár jobb éjszakánk, amikor egy-kétszer volt csak ébren szopizni. Már éppen kezdtem abban reménykedni, hogy a dédi levegő eléri, amit nekem eddig nem sikerült: jelesül talán végre átalussza az éjszakát.

HAHAHA

Tegnap éjjel valószínűleg megint megkínozta szegénykémet a fogacskája – ma kétszer is durván megharapott.

Még hétfőn történt, hogy akkorát kiáltottam egy ilyen harapásnál, hogy meg is ijesztettem… Aztán persze annyira megsajnáltam drágámat, hogy azonnal össze-vissza pusziltam.

Azt, hogy kibújt-e a foga nem ellenőriztem le, a saját testi épségem érdekében…

Délelőtt teljesen KO voltam, így a család nélkülem ment bevásárolni. Pici bogaram nagyon jókedvű volt, de a délelőtti alvása sem sikerült túl nyugodtnak.

Délután csavarogni mentünk, jól esett a nagyfiamnak megmutatni kedvenc városom egy részét.

Kapott aszalt szilvát, nagy boldogan elmajszolt belőle 4-et, ami azért is boldoggá tett, mert amióta itt vagyunk, nemigen eszi a gyümölcsöket.

Tulajdonképpen a puliszkáért se túlzottan lelkesedik, amióta megkóstolta a főtt sonkát…

Pasi…

Kicsi tücsköm hihetetlen boldog. Sokat kacag, mindent kipróbál, fantasztikusan egyensúlyoz az üres babakádban szárazon…

A kutyák megbékéltek vele, elfogadták a kis „betolakodót”… Időnként felborítják, de ezen a mi apróságunk nem sértődik meg. Elszedi a labdát és elindul vele a világba…

Apja megtanította neki, hogy emelje a magasba mindkét kezét arra a kérdésre, hogy „milyen nagyra fogsz nőni a (különböző ételeket lehet itt felsorolni) levestől?”

Hihetetlen tündéri!

Igen-igen!

Dédi világa varázs világ!

Holnap évforduló és temetés…

Péntekre pedig nagy tervem van. Ha sikerül. Jó lenne!

Lelkünk angyalai

Kb. két hónapja egyre durvább az allergiám. Mindig több a pötty rajtam. Viszket, bedagad…

Gyógyszert nem kaphatok (mármint olyat, ami hat is), csak Aeriust szedhetek, az pedig azon kívül, hogy laktózt tartalmaz nem is segít.

Mivel úgy terveztük, hogy ma este hazamegyünk, nem aggódtam, hogy már csak 2 szem gyógyszerem van.

De aztán minden megváltozott.

A temetésig itt maradunk, tegnap már az arcomon is kiütések lettek, ma reggelre pedig az tényleg egész testemre viszkető piros pöttyök gyűltek.

Így aztán mamikám kért sürgős időpontot a bőrgyógyászatra nekem. El is mentünk, meg is néztek és nagyon-nagyon kedvesen elmondták, hogy sajnos semmit sem tudnak tenni az érdekemben. Amíg szoptatok nem adhatnak más gyógyszert, amíg ennyire pöttyös vagyok, nem tudnak egyéb vizsgálatot elvégezni, de mégis most kellene kísérletezni a megoldásért.

Végig meséltem a doktor néninek, hogy nem köthető az allergiám ételhez (eddig nem tudtunk semmit rábizonyítani), mosószerhez, öblítőhöz, kozmetikumhoz, tusfürdőhöz, samponhoz, egyszerűen semmihez.

A hideg ront a helyzeten, a forró víz segít, de nem állhatok állandóan a tus alatt.

Kaptam kalciumot, és egy kenőcsöt, amivel csak egyszer szabad bekennem a pöttyöket naponta.

Szép kilátások. Nem baj, majd lesz valami.

A délelőtt elment a vizsgálattal, délután nagyapámnál voltunk a temetőben.

Gabónak is van nála vázája. Mivel nem jutunk haza az évfordulóra, oda tettem egy kis meglepit neki.

Zádi nagyszerűen viselkedett, még az ük nagyszüleit is „meglátogattuk”. Azt hiszem fontos, hogy tudja, lássa a gyökereit.

Este világosan a tudtomra adta, hogy a puliszka nem nyerő annyira vacsorára, mint a főtt sonka.

Jól bevacsorázott és elnyomta a buzgóság…

Mióta itt vagyunk, annyi élmény éri, hogy teljesen kifárad.