nem lehettünk mellette.

El sem tudtam képzelni korábban, hogy ez előfordulhat, de nem bírtam volna úgy hazamenni, hogy nem kísérem el Rudit az utolsó útjára.

Szerintem Gabó valahol vele volt és együtt néztek ma minket.

Találkoztunk Andival is, aki akkor, ott, Debrecenben sokat segített nekünk, amíg Gabóért küzdöttünk.

Látnom kellett, búcsúznom kellett. Ha lehetek morbid, örülök, hogy itt maradtunk, mert érzem, hogy így kellett lennie.

A temetés szép volt (még ha szörnyű is ezt leírni), nehéz szívvel engedtük el, hiszen emberi felfogás szerint itt kellene lennie még velünk.

Pénteken a lelkére kötöttem, hogy jöjjenek el a feleségével, még amíg itt vagyunk, de aztán mégis mi mentünk Őhozzá...

Hinni akarom, hogy a dolgok nem történnek véletlenül, hogy jobb így, mert nem szenvedett sokat, sokáig, de nagyon nehéz így gondolkozni.

Egyelőre a veszteséget érzem.

Tegnap éjjel végig pörgettem az utolsókat.

Az utolsó találkozást nagyapámmal, az utolsó éjszakát, mielőtt Gabó búcsúzott volna, az utolsó napot, amikor még velünk volt fizikailag, az utolsó szavakat, amiket neki mondtam, az utolsó órákat, perceket, amikor a karomban tarthattam, az utolsó ölelést, amikor keresztapámat szoríthattam magamhoz, az utolsó gyors párbeszédet Rudival... nem akarom elfelejteni ezeket. Fájó, szép és fontos emlékek.

Hihetetlen, hogy 3 éve Gabó távozásának.

Felfoghatatlan a fájdalom, amit Rudi unokája érezhet - tudom, én is elbúcsúztattam már a nagyapámat.

Nem mondhattam neki semmi vigasztalót, csak annyit, hogy fontos, hogy mindig emlékezzen rá...

Igen.

Az már biztos, hogy a fájdalom nem szűnik a veszteség után, csak megtanulunk vele együtt élni.

Egyszerre a mindennapjaink részévé válik a hiány, a tudat, a bizonyosság, ez az átlényegült kapcsolat.

Mert magunkban hordozzuk őket, akik velünk éltek, akiket szerettünk, akik "átköltöztek".

A fiam, aki nem nőhet fel soha a földön.

A nagyapám, a keresztapám, Rudi, a mackó, Vidi barátom és a sok-sok rokon, akik előre mentek, mind vigyáznak rá.

Két gyermekem van ÉGEN, FÖLDÖN.

Az egyik 14 hónapos lett ma, a másik 17 hónapos marad.

Hálás vagyok, hogy a szüleim és a férjem családja ma Gabócával voltak.

Amint hazaértünk mi is rohanunk hozzá... 

-O-

Ezt a bejegyzést tegnap írtam, de a blogol szerver bemondta az unalmast, így nagy szomorúságomra nem tudtam elküldeni. Próbáltam többször is, de ledobott. Ma pótolom.