amikor nem esik jól a prédikáció az istentiszteleten...

Nagyon-nagyon ritka az ilyen, de nem tagadom már előfordult.

Amikor arról prédikált a lelkész, hogy minden beteg meggyógyul, ha elég erős a hite...

Ezt nem tudtam megemészteni... azóta sem...

Drága Papikám... Gabó... nem, ez nem lehet így. Tudom, hogy mindennek oka és értelme van... Hinni akarom. De ezt a gondolatmenetet akkor sem tudom elfogadni.

A mai eset más volt.

Zoli nem tudott ma jönni, így helyettes tartotta a mai alkalmat.

Kedves, aranyos, semmi gond nincs vele. Talán nem is tud semmit a múltunkról. Nem is kell neki...

Szegénykém ma csúnyán betalált...

Felolvasott egy szigorú igeszakaszt, melyben Jézus kemény szavakkal illeti környezetét. Arról szeretett volna bennünket meggyőzni, hogy a szigor a mi érdekünk. Ahogy a fájdalom is...

Itt még nem is gyanakodtam...

Aztán felhozott egy példát. Valami ismerőse mesélte neki, hogy a nagyon beteg gyermekét olyan gyógytornára hordta, ami fájdalmas volt a pici számára. Sírt, kiabált a picúr, az anyja majdnem közbeavatkozott, hogy hagyják már abba...

Pedig a gyermek gyógyulása érdekében történt.

Ez volt az a pont, amikor legszívesebben kiszaladtam volna.

Tényleg olyan erős kényszer nehezedett rám, amit nagyon-nagyon régen éreztem.

Egyszerűen el akartam futni a hallottak elől, a saját gondolataim, az emlékeim elől.

Gabót mi is hordtuk ilyen kezelésre. Fájdalmas volt a számára. Amíg képes volt sírni, nagyon sokat sírt közben. Majdnem beleőrültem a tehetetlenségbe.

Nem akartam, de tudtam, hogy kell. Muszáj.

Mert azt hittem értelme van.

A gyógyulásért, az állapotjavulásért...

De nálunk hiába volt a sok szenvedés.

Ha nem is hiába, hiszen a debreceni orvosok meg voltak lepődve, hogy ha ilyen nagy a baj, hogy lehet ilyen jó állapotban.

Nem hiába, mégsem.

De fájdalmasan és mégsem a gyógyulásért.

Nem akartam ezt újra átélni.

Nem akartam erre emlékezni.

Így is egyre jobban rám nehezedik a március vége, amikor kórházba került. Az utolsó névnapja, amit már meg sem ünnepelhettünk.

A húsvét, amikor a kórházban kapott csokinyulat, amit itthon pakolgattunk utána.

Ezek engem felőrölnek.

Tilos ezen kattognom. Nem tehetem meg Zádival, hogy depressziós leszek a múlt miatt. Neki olyan szülőkre van szüksége, akik nem terhelik rá a testvére múltját.

Alapvetően furcsán vagyok összerakva.

Tudok Gabóról beszélni, szeretek is emlékezni.

A bajok sem képezik tabu tárgyát.

De a fájdalom az más...

A tehetetlenség pedig egyszerűen kikészít.

Sem emlékezni nem akarok rá, sem újra átélni. Ha a Jóisten megsegít, SOHA többé.

Ma reggel nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. Miközben azon erőlködtem, hogy a helyemen maradjak, és ne fussak ki, ne meneküljek el, arra már nem maradt kapacitásom, hogy bírjak nem sírni.

Ültem, potyogtak a könnyeim és hang nélkül, nehogy másokat megzavarjak, magamban kiabáltam.

Nagyon rossz volt.

Régen volt ennyire rossz.

Most, amikor erről írok, megint gombóc van a torkomban és alig tudok nyelni. A levegővételben is akadályoz.

Pedig éppen valamelyik nap jegyeztem meg magamnak, hogy ha messze hallok szirénázó mentőt, már nem ver le a víz, csak ha látom is és esetleg nem húzódnak le előle az autók.

Akkor még most is az az érzésem, hogy odamegyek, és egyenként rángatom ki a sofőröket és mesélek nekik. Elmondom mit tesznek, hogy egy életre ne felejtsék el.

Na, megint én vagyok az igazságosztó.

Pedig milyen messze is állok ettől.

Sajnálom.

Ezt a mai délelőttöt is.

A lelkésznő nem tehet róla. Nem akart bántani.

Csak sajnos még mindig nem tudok szabadulni a felkavart emlékektől.

Soha, senki ne álljon tehetetlenül a gyermeke mellett! Ez a mai kívánságom!

Zádié szürke és nem is egészen ilyen

Reggel elkísértük apát a városba, mert ő kezelésre ment, mi meg csavarogni a közös nagybevásárlás előtt.

Amint kettesben maradtunk, egyenesen a Plázába irányultunk. Nem, nem ez a kedvenc elfoglaltságom és plázagombócot sem szeretnék Zádiból nevelni, csupán azt gondoltam végig, hogy süvítő szélben és esőben ugyebár szabadtéri program, mint olyan kizárt, kávézóban a pici szenvedne és ekkora zárt tér, ahol bóklászhatna, nemigen van másik elérhető.

Így aztán odamentünk, majd egy merészet gondolva a babakocsit az autóban hagyva szépen bementünk.

Amint fedett helyre értünk letettem az ölemből a nagyfiam és a kezét fogva szerettem volna barangolni. Nos, a tervem majdnem sikerült is...

Zümikém ugyanis meglátta a reggelt kihasználó takarítónőt, aki porszívót hozott elő.

Bizony ám! Porszívót! A csodás-varázsos brümmögőt, ami Zádit extázisba hozza.

Nézte, nézte a nénit, aki a rajongást felfedezve odaszólt neki, hogy mindjárt porszívózik, de csak egy keveset.

Nos, megnéztük, megcsodáltuk, rajongtunk.

Amint el tudtam csalogatni (nagy álmom volt már régen, hogy a kisfiammal kézenfogva kószáljak - de jó is ez, csak azt nem kalkuláltam bele a rózsaszínű ködbe, hogy bizony nem arra megyünk, amerre dolgunk lenne, hanem amerre ő akar... sebaj) elvittem a cipőboltba, mert a mostani tipegőjét lassan kinövi és kelleni fog egy másik (dédikéjétől kapja szülinapjára).

Na, a cipőbolt igen érdekes hely. Sok csillogó, meg színes dolog, tükrök, amiket meg lehet vizsgálni, hosszú cipőkanál... de jó móka.

Szétnéztünk, de a legkisebb lábbeli 22-es volt, ami éppen 3 számmal nagyobb, mint amit most Zádi hord.

A 19-es éppen jó, nagyobbat kell venni, de átmeneti, vagy zárt cipőből szerintem a 20-21-es elég lesz, annál nagyobb nem kell, mert orra bukik benne, meg különben sem csónakázás a cél.

Szóval ezügyben nem jártunk szerencsével. Viszont éppen ma reggel beszéltük anyósommal, hogy az előszoba és a konyha nálunk járólapos, nem különösebben szeretem, ha pici fiam zokniban közlekedik a szobán kívül. Még akkor sem, ha harisnyanadrágra csúszásgátló zoknit adunk, mert a fixa ideám, hogy felfázik, ráadásul óhatatlanul kifolyik, kifröccsen valami és beletappog.

Ez jutott eszembe, amikor megláttam a babacipők mellett kitéve a habszivacs klumpákat. Nekem is van ilyen, nagyon szeretem. Kiderült, hogy picuri méretben is lehet kapni. Van 19-es és 20-as is. A 19-es papucs sötét tompakék színe jobban tetszett, de abban tényleg végig ér a lábacskája, így azt nem lett volna értelme megvenni.

A 20-as szürke lett a miénk. Picike papucsdíszek is voltak rajta. Egy-egy koponya lábszárcsontokkal kalózosan, meg egy-egy kosárlabda. Fizetésnél a halálfejet kiszedtem és a boltosra bíztam, hogy ajándékozza el, a kosárlabdát hazahoztuk, de Zádi azonnal tépkedni kezdte, így attól is megszabadítottam a klumpát.

Még a boltban ráadtam, hogy tud-e benne menni és tetszik-e neki, és legnagyobb elképedésemre nem akarta leszedni, hanem azonnal járkált, sőt szabadságát felfedezve elfutott benne.

A család férfitagjai nem osztoztak a lelkesedésemben, mondván marhaság ilyesmit venni, de anyósommal mi helyettük is örültünk. Zádi pedig le sem vette egész nap, boldogan szaladgált fel-le az előszobában. Jó, mert nem csúszik és kényelmes.

Mostanra a pasiknak is tetszik. Azt hiszem Zádi mutatványa győzte meg őket, amikor pelenkázás közben a lábára akarta húzni, majd amikor egyedül nem ment neki, a Timi nénitől kapott zsiráf fejére tette.

Az este tartogatott még említésre méltó eseményt az ebédre elfogyasztott hatalmas adag tyúkhúsleves feljegyzése mellett.

Szokásunkhoz híven hívtuk drága mamikámat.

Tudni kell, hogy eleinte esténként a menetrendszerinti telefonhívás után megnéztük a fényképét és elköszöntünk tőle is, jó éjszakát kívánva. Mostanra szokásává vált, hogy reggelente odavezeti az apját a képhez, megsimogatja, néha puszit ad, meggyűrögeti a képet. Ráadásul az Ivettéktől kölcsönkapott játék telefonon naponta százszor "felhívjuk" és megkérdezzük, hogy van, evett-e, mit csinálnak a kutyák...

Így aztán ma este a telefonálás közben egy hosszúra nyúlt "mondatot" mondott a mi drágánk, amiben elhangzott, hogy DÉDI!

Bizony-bizony. Zádi számon tartja a mi kincs mamikánkat.

De jó is, hogy van nekünk!

és itt most nem Zádi újabb attrakciójára gondolok...

Az első kétcsíkos terhességi tesztünk évfordulója van ma.

2006-ban, Sándor napján, a nagyapám névnapján csináltam meg a tesztet és azóta megváltozott az életem.

Fantasztikus volt, ahogy spontán, azonnal "összejött", Gabó elindult hozzánk.

Papikám névnapi meglepetése volt.

Boldogok voltunk. Boldogok és naivak. Meg sem fordult a fejünkben, hogy valami balul sülhet el...

De azóta itt van Zádi.

A közelgő évfordulók azért meglehetősen nagy súllyal nehezednek rám.

Gabó névnapján már kórházban voltunk...

De ez még odébb van.

Ma a jövetelének az előhírnökére emlékezünk.

Nálunk voltak a szüleim is ma.

Zádi be volt sózva rendesen.

Jó is a nagy család!

Igyekszem sorba rendezni a nap történéseit.

Reggel apró babám megmutatta, hogy tudja, hova kell felhúzni a cipőt. (A zokniját már korábban is tudta, de a cipőt most mutatta csak meg.) - Örömködés, puszi hegyek.

Amint felöltöztünk, rohantunk az APEH-hoz, mert tegnap délután értesítést kaptam, hogy adóellenőrzés alá vonnak, ma reggel jelenjek meg 9 órára. - "Boldogság, gyere haza!..."

Nem részletezem, mindent rendben találtak.

Az átvizsgálás után, egy olyan emberrel találkoztunk, aki a szívemnek nagyon kedves, régóta ismerem és nagy boldogság megmutatni neki Zádit. Szeretem őt és a családját nagyon.

Úgy tűnik, Zümikémnek is nagyon tetszhetett, mert bár integetni nem akart elköszönésnél, de a "gyere, csapj bele!" felszólításra a tenyerébe csapott - újabb dolog, amire még sosem kérdeztünk rá eddig, hiszen nem gondoltuk, hogy érti, tudja. Márpedig érti, tudja.

A jó hangulatú röpke találkozást egyetlen dolog árnyékolta be csupán. Bár igazi árnyékot azért nem vetett mégsem.

Várakozás közben egy anyuka mellett álltunk, aki a babáját babakocsiban hozta magával és a pici sajtos stanglit evett nagy lendülettel.

(Köszi, a gyakorló szülők most akár folytathatják is a történetet, annnnnnnnyira tipikus...)

Az én teljes mértékben jóllakott, ismétlen JÓLLAKOTT babám meglátta a stanglit, lekéretőzött a nagyanyja öléből a földre és odabaktatott a babakocsiban ülő kb. kétéveshez. Amikor odaért, nyújtotta felé a kezét, hogy ő is kér...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Felkaptam a babámat és a kezébe nyomtam egy pufit, hiszen előrelátóan vittem magunkkal. Zádi beleharapott, majd nyomatékot adva a véleményének, miszerint ő nem ezt kérte, bizony elhajította a pufi másik felét.

Mivel Imre bácsi megérkezett, gondoltam sikeres figyelem elterelés lesz. Nos, nem tévedtem, a mi figyelmünket valóban sikerült elterelni, de az övét nem. Olyannyira nem, hogy egyszer valaki megböködte a hátam. A másik anyuka volt. Annyit kérdezett: "szabad neki?"

Hirtelen fogalmam sem volt kinek és mit...

Aztán kapcsoltam.

- "Jaj, nem, köszönjük."

- "Akkor baj van..." - hangzott a válasz és már szembesültem is azzal, hogy Zádi legnagyobb lelkesedéssel majszolja a sajtos stanglit.

Közben pedig a nő tovább kérdezett. - "Miért? Mennyi idős? "

- "Egy éves múlt, de nem az a baj. Én tejérzékeny vagyok, és nála nagyon kell figyelni arra, hogy a tejtermékeket hogyan, milyen sorrendben és mikor vezetjük be..."

Közben pedig megpróbáltam megszerezni az én falánkomtól a zsákmányt.

Nem adta.

Mégis én nyertem.

Úgy ordított, hogy az egész épület zengett bele.

Sajnáltam. Szegénykém! Végre megszerzi, valószínűleg még ízlett is neki és meg elkobzom... Szemét vagyok.

De nem tehettem mást. A dokinéni 3 hónapig nem enged laktózos dolgot, a laktózmenteseknél is egyelőre csak a joghurtnál tartunk, majd nemsokára jön a tej. Sajtról még laktózmentesről sem beszélhetünk, nemhogy stangliról...

Még szerencse, hogy hamar megvigasztalódott, hiszen, mint említettem éhes nem volt, csak nem akart kimaradni a jóból...

De milyen jó is!

Én is szeretNÉM a sajtos stanglit...

Sebaj, majd a laktáz enzim segít nekem is.

A délelőttöm (már Zümi nélkül) a doktornénimnél folytatódott (és amennyien ott voltak, ott is fejeződött be a délelőttöm...).

A vérképem jó, piciri vasat pótolhatok a magzatvédő vitaminommal, amit egy hónapja abbahagytam, mert azt hittem a csalánkiütésem attól jött ki megint.

Azóta kiderült, hogy nem attól...

Sajnos van egy allergiám, amit már Pesten is vizsgáltattam, kórházról kórházra jártam vele, de sehol nem tudták megállapítani, hogy mitől van. Diétáztattak, sanyargattak, de semmi. A pesti doktornénim szerint sosem fog kiderülni, hiszen a világon kismillió dolog van, amire allergiás lehetek és egy ezredét sem tudják vizsgálni. Figyeljek és talán kizárásos alapon egyszer rájövök.

Még nem jöttem rá.

Azt tudom, hogy a NESTEA-ban van valami, amitől azonnal pöttyös leszek, de nem tudom mi az.

Most is próbálkozom, már egy hónapja vannak kiütéseim, eddig bírtam.

Viszket, vakarom.

A baj csak az, hogy mostanra már a talpam, a tenyerem, a kezem és néha a szám is bedagad - elég durva kinézetem van olyankor.

Ez viszont már nem vicc.

Utálom a gyógyszereket, de ha a mostani legújabb tippem sem jön be, akkor elkezdem szedni a felírt gyógyszert.

Ma feltankoltam calcimusc-kal is, majd meglátjuk.

De evezzünk jobb témák felé.

Édes babám ma nagyot alakított. Az apja a hátát próbálta kiegyenesíteni a földön fekve és néha nyögött, mert fájt.

Kértem Zádit, adjon puszit az apjának. Odasietett, rárogyott a fejére és tündéri cuppogós puszi sorozatot dobott a képére.

Jó volt látni.

Megint kétszer ebédelt a kis stanglikéregető.

Először a saját rizseshúsos cukkínijét, majd a mi borsófőzelékünket. Mivel már jól lakott előtte (gondoltam én...), beültettem a székébe, hogy velünk ülhessen az asztalnál és tettem a tálcájára pár szem borsót. Nagy boldogan fel is csipegette. Tettem még, majd újra. Nagyon élvezte. Amikor pedig megtelt, egy borsót még a hajára is kent, hogy teljes lehessen az élvezet...

Tudja azt is, hol a spájz. A vacsorájáért mentünk, amikor nagymama azt ajánlotta, hogy mivel túl forró lett, tegyem ki a spájz ablakába az ennivalót hűlni.

Zádi volt a legelső, aki az ajtajához ért és matricaként tapadt rá, ki ne maradjon a jóból.

Nos, ezt is tudja... A lényeg a lényeg...

Az esti fürdés a nagy kádban másodszor zajlott egyedül. Mármint ő a kádban, mi kint drukkolunk. (NA jó, kicsit bemásztam én is, de előbb kijöttem.

Az úszást imitáló vízben húzás nem feltétlenül tetszik neki, de majdcsak megszokja. A zuhanyrózsa viszont változatlanul nagy kedvenc. Időnként a saját arcába irányítja, ilyenkor meglepődik, de a barátság megmarad.

A tegnapi felfedezés a lefolyó.

Izgalmas, félelmetes, vicces, érdekes...

Van még mit felderíteni a világból...

Kicsi babám ma megkapta a fertőző agyhártyagyulladás elleni (nem kötelező) védőoltást.

Úgy döntöttünk, inkább sírjon most egy kicsit, mint esetleg baj esetén sokat.

Ez így nagyon egyszerűen hangzik, de a döntés meghozatala egyáltalán nem volt olyan egyszerű. Aki már régebben olvas, tudja jól, hogy utálom a gyógyszereket. Semmit, de semmit nem adok be Zádinak sem, ami nem feltétlenül szükséges.

Erről a védőoltásról (sok szempont miatt) úgy gondoltuk, hogy feltétlenül szükséges.

Nagyon úgy néz ki, hogy a bárányhimlő elleni védőoltást is beadatjuk.

Utána olvastunk, kérdezősködtünk, mérlegeltünk, így döntöttünk.

Hallottunk rémhíreket a beadásról és a nem beadásról is.

Azt mindenképpen szeretnénk elkerülni, ha rajtunk múlik, hogy tehetetlenül álljunk a gyermekünk baja mellett. Köszi, azt NEM!

Ennyit az okokról.

Zádikám egy hős volt.

Már a vizsgálat közben gyanakodva méregette a mi csodagyermekorvosunkat. Sírni éppen csak annyit sírt, amennyi azt mutatja, hogy érez fájdalmat, de nem hisztizik.

Nagyon megpuszilgattam érte, apja is megörömködte, megszeretgette.

A hisztiről annyit, hogy a mi fantasztikus étkű, enni szerető gyermekünk pár napja olyan, mintha fejre esett volna - nem, valójában nem esett és nem ejtettük fejre, csak teljesen megmókult.

Hadonászik, feszeng, nyihog evés közben, ha nem foglaljuk el valamivel. Unatkozik, türelmetlen.

Ki akar jönni, de amikor kiszedem, akkor meg megsértődik. Semmit nem akar enni, de éhen akar halni. A kedvenc étele is csak addig érdekes, amíg annyit legyűr, hogy már ne érezze az éhséget.

Hihetetlen ramazurit csap.

Nyilván nem engedem, nyilván összeakasztjuk a bajszunkat.

Szép kis társaság vagyunk.

Mellesleg felfedeztük, hogy tökéletesen megérti a "gyere enni babám" kifejezést és az "ülj bele a székedbe" kifejezést is.

Odamegy a székhez, megérinti, aztán iszkol, hogy ő amúgy nem akar beleülni. AHA! KÖSZI!

Nagyapával este "elkaplak"-ot játszottak. Az oltás ellenére nagy sebességgel (igen, ijesztően nagy sebességgel) futkározott, mászott a nagyapja elől és közben kacagott.

Amikor apósom nem követte, akkor visszajött és incselkedett vele, hogy menjen mégis.

Tüneményes bogár. Jókedvű, kiegyensúlyozott, teljes akarattal megáldott mókus.

Az első dolga reggel az volt, hogy lenyomott nekem három puszit.

Hogy lehetne nem rajongani érte?