Igyekszem sorba rendezni a nap történéseit.

Reggel apró babám megmutatta, hogy tudja, hova kell felhúzni a cipőt. (A zokniját már korábban is tudta, de a cipőt most mutatta csak meg.) - Örömködés, puszi hegyek.

Amint felöltöztünk, rohantunk az APEH-hoz, mert tegnap délután értesítést kaptam, hogy adóellenőrzés alá vonnak, ma reggel jelenjek meg 9 órára. - "Boldogság, gyere haza!..."

Nem részletezem, mindent rendben találtak.

Az átvizsgálás után, egy olyan emberrel találkoztunk, aki a szívemnek nagyon kedves, régóta ismerem és nagy boldogság megmutatni neki Zádit. Szeretem őt és a családját nagyon.

Úgy tűnik, Zümikémnek is nagyon tetszhetett, mert bár integetni nem akart elköszönésnél, de a "gyere, csapj bele!" felszólításra a tenyerébe csapott - újabb dolog, amire még sosem kérdeztünk rá eddig, hiszen nem gondoltuk, hogy érti, tudja. Márpedig érti, tudja.

A jó hangulatú röpke találkozást egyetlen dolog árnyékolta be csupán. Bár igazi árnyékot azért nem vetett mégsem.

Várakozás közben egy anyuka mellett álltunk, aki a babáját babakocsiban hozta magával és a pici sajtos stanglit evett nagy lendülettel.

(Köszi, a gyakorló szülők most akár folytathatják is a történetet, annnnnnnnyira tipikus...)

Az én teljes mértékben jóllakott, ismétlen JÓLLAKOTT babám meglátta a stanglit, lekéretőzött a nagyanyja öléből a földre és odabaktatott a babakocsiban ülő kb. kétéveshez. Amikor odaért, nyújtotta felé a kezét, hogy ő is kér...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Felkaptam a babámat és a kezébe nyomtam egy pufit, hiszen előrelátóan vittem magunkkal. Zádi beleharapott, majd nyomatékot adva a véleményének, miszerint ő nem ezt kérte, bizony elhajította a pufi másik felét.

Mivel Imre bácsi megérkezett, gondoltam sikeres figyelem elterelés lesz. Nos, nem tévedtem, a mi figyelmünket valóban sikerült elterelni, de az övét nem. Olyannyira nem, hogy egyszer valaki megböködte a hátam. A másik anyuka volt. Annyit kérdezett: "szabad neki?"

Hirtelen fogalmam sem volt kinek és mit...

Aztán kapcsoltam.

- "Jaj, nem, köszönjük."

- "Akkor baj van..." - hangzott a válasz és már szembesültem is azzal, hogy Zádi legnagyobb lelkesedéssel majszolja a sajtos stanglit.

Közben pedig a nő tovább kérdezett. - "Miért? Mennyi idős? "

- "Egy éves múlt, de nem az a baj. Én tejérzékeny vagyok, és nála nagyon kell figyelni arra, hogy a tejtermékeket hogyan, milyen sorrendben és mikor vezetjük be..."

Közben pedig megpróbáltam megszerezni az én falánkomtól a zsákmányt.

Nem adta.

Mégis én nyertem.

Úgy ordított, hogy az egész épület zengett bele.

Sajnáltam. Szegénykém! Végre megszerzi, valószínűleg még ízlett is neki és meg elkobzom... Szemét vagyok.

De nem tehettem mást. A dokinéni 3 hónapig nem enged laktózos dolgot, a laktózmenteseknél is egyelőre csak a joghurtnál tartunk, majd nemsokára jön a tej. Sajtról még laktózmentesről sem beszélhetünk, nemhogy stangliról...

Még szerencse, hogy hamar megvigasztalódott, hiszen, mint említettem éhes nem volt, csak nem akart kimaradni a jóból...

De milyen jó is!

Én is szeretNÉM a sajtos stanglit...

Sebaj, majd a laktáz enzim segít nekem is.

A délelőttöm (már Zümi nélkül) a doktornénimnél folytatódott (és amennyien ott voltak, ott is fejeződött be a délelőttöm...).

A vérképem jó, piciri vasat pótolhatok a magzatvédő vitaminommal, amit egy hónapja abbahagytam, mert azt hittem a csalánkiütésem attól jött ki megint.

Azóta kiderült, hogy nem attól...

Sajnos van egy allergiám, amit már Pesten is vizsgáltattam, kórházról kórházra jártam vele, de sehol nem tudták megállapítani, hogy mitől van. Diétáztattak, sanyargattak, de semmi. A pesti doktornénim szerint sosem fog kiderülni, hiszen a világon kismillió dolog van, amire allergiás lehetek és egy ezredét sem tudják vizsgálni. Figyeljek és talán kizárásos alapon egyszer rájövök.

Még nem jöttem rá.

Azt tudom, hogy a NESTEA-ban van valami, amitől azonnal pöttyös leszek, de nem tudom mi az.

Most is próbálkozom, már egy hónapja vannak kiütéseim, eddig bírtam.

Viszket, vakarom.

A baj csak az, hogy mostanra már a talpam, a tenyerem, a kezem és néha a szám is bedagad - elég durva kinézetem van olyankor.

Ez viszont már nem vicc.

Utálom a gyógyszereket, de ha a mostani legújabb tippem sem jön be, akkor elkezdem szedni a felírt gyógyszert.

Ma feltankoltam calcimusc-kal is, majd meglátjuk.

De evezzünk jobb témák felé.

Édes babám ma nagyot alakított. Az apja a hátát próbálta kiegyenesíteni a földön fekve és néha nyögött, mert fájt.

Kértem Zádit, adjon puszit az apjának. Odasietett, rárogyott a fejére és tündéri cuppogós puszi sorozatot dobott a képére.

Jó volt látni.

Megint kétszer ebédelt a kis stanglikéregető.

Először a saját rizseshúsos cukkínijét, majd a mi borsófőzelékünket. Mivel már jól lakott előtte (gondoltam én...), beültettem a székébe, hogy velünk ülhessen az asztalnál és tettem a tálcájára pár szem borsót. Nagy boldogan fel is csipegette. Tettem még, majd újra. Nagyon élvezte. Amikor pedig megtelt, egy borsót még a hajára is kent, hogy teljes lehessen az élvezet...

Tudja azt is, hol a spájz. A vacsorájáért mentünk, amikor nagymama azt ajánlotta, hogy mivel túl forró lett, tegyem ki a spájz ablakába az ennivalót hűlni.

Zádi volt a legelső, aki az ajtajához ért és matricaként tapadt rá, ki ne maradjon a jóból.

Nos, ezt is tudja... A lényeg a lényeg...

Az esti fürdés a nagy kádban másodszor zajlott egyedül. Mármint ő a kádban, mi kint drukkolunk. (NA jó, kicsit bemásztam én is, de előbb kijöttem.

Az úszást imitáló vízben húzás nem feltétlenül tetszik neki, de majdcsak megszokja. A zuhanyrózsa viszont változatlanul nagy kedvenc. Időnként a saját arcába irányítja, ilyenkor meglepődik, de a barátság megmarad.

A tegnapi felfedezés a lefolyó.

Izgalmas, félelmetes, vicces, érdekes...

Van még mit felderíteni a világból...