amikor nem esik jól a prédikáció az istentiszteleten...

Nagyon-nagyon ritka az ilyen, de nem tagadom már előfordult.

Amikor arról prédikált a lelkész, hogy minden beteg meggyógyul, ha elég erős a hite...

Ezt nem tudtam megemészteni... azóta sem...

Drága Papikám... Gabó... nem, ez nem lehet így. Tudom, hogy mindennek oka és értelme van... Hinni akarom. De ezt a gondolatmenetet akkor sem tudom elfogadni.

A mai eset más volt.

Zoli nem tudott ma jönni, így helyettes tartotta a mai alkalmat.

Kedves, aranyos, semmi gond nincs vele. Talán nem is tud semmit a múltunkról. Nem is kell neki...

Szegénykém ma csúnyán betalált...

Felolvasott egy szigorú igeszakaszt, melyben Jézus kemény szavakkal illeti környezetét. Arról szeretett volna bennünket meggyőzni, hogy a szigor a mi érdekünk. Ahogy a fájdalom is...

Itt még nem is gyanakodtam...

Aztán felhozott egy példát. Valami ismerőse mesélte neki, hogy a nagyon beteg gyermekét olyan gyógytornára hordta, ami fájdalmas volt a pici számára. Sírt, kiabált a picúr, az anyja majdnem közbeavatkozott, hogy hagyják már abba...

Pedig a gyermek gyógyulása érdekében történt.

Ez volt az a pont, amikor legszívesebben kiszaladtam volna.

Tényleg olyan erős kényszer nehezedett rám, amit nagyon-nagyon régen éreztem.

Egyszerűen el akartam futni a hallottak elől, a saját gondolataim, az emlékeim elől.

Gabót mi is hordtuk ilyen kezelésre. Fájdalmas volt a számára. Amíg képes volt sírni, nagyon sokat sírt közben. Majdnem beleőrültem a tehetetlenségbe.

Nem akartam, de tudtam, hogy kell. Muszáj.

Mert azt hittem értelme van.

A gyógyulásért, az állapotjavulásért...

De nálunk hiába volt a sok szenvedés.

Ha nem is hiába, hiszen a debreceni orvosok meg voltak lepődve, hogy ha ilyen nagy a baj, hogy lehet ilyen jó állapotban.

Nem hiába, mégsem.

De fájdalmasan és mégsem a gyógyulásért.

Nem akartam ezt újra átélni.

Nem akartam erre emlékezni.

Így is egyre jobban rám nehezedik a március vége, amikor kórházba került. Az utolsó névnapja, amit már meg sem ünnepelhettünk.

A húsvét, amikor a kórházban kapott csokinyulat, amit itthon pakolgattunk utána.

Ezek engem felőrölnek.

Tilos ezen kattognom. Nem tehetem meg Zádival, hogy depressziós leszek a múlt miatt. Neki olyan szülőkre van szüksége, akik nem terhelik rá a testvére múltját.

Alapvetően furcsán vagyok összerakva.

Tudok Gabóról beszélni, szeretek is emlékezni.

A bajok sem képezik tabu tárgyát.

De a fájdalom az más...

A tehetetlenség pedig egyszerűen kikészít.

Sem emlékezni nem akarok rá, sem újra átélni. Ha a Jóisten megsegít, SOHA többé.

Ma reggel nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. Miközben azon erőlködtem, hogy a helyemen maradjak, és ne fussak ki, ne meneküljek el, arra már nem maradt kapacitásom, hogy bírjak nem sírni.

Ültem, potyogtak a könnyeim és hang nélkül, nehogy másokat megzavarjak, magamban kiabáltam.

Nagyon rossz volt.

Régen volt ennyire rossz.

Most, amikor erről írok, megint gombóc van a torkomban és alig tudok nyelni. A levegővételben is akadályoz.

Pedig éppen valamelyik nap jegyeztem meg magamnak, hogy ha messze hallok szirénázó mentőt, már nem ver le a víz, csak ha látom is és esetleg nem húzódnak le előle az autók.

Akkor még most is az az érzésem, hogy odamegyek, és egyenként rángatom ki a sofőröket és mesélek nekik. Elmondom mit tesznek, hogy egy életre ne felejtsék el.

Na, megint én vagyok az igazságosztó.

Pedig milyen messze is állok ettől.

Sajnálom.

Ezt a mai délelőttöt is.

A lelkésznő nem tehet róla. Nem akart bántani.

Csak sajnos még mindig nem tudok szabadulni a felkavart emlékektől.

Soha, senki ne álljon tehetetlenül a gyermeke mellett! Ez a mai kívánságom!