A csokrom csodaszéééééép!

megint nem sokat aludtunk, de reggel mégis boldogan ébredtünk.

Ma van az első

- házassági évfordulónk, amelyet Isten áldása kísért

- névnapja Zádinak

Istentisztelettel kezdtük a napot, majd kiültünk egy kávéra (és én egy sütire) egy kávézó teraszára.

Sétáltunk is, programok szempontjából kifogástalan napot töltöttünk együtt, annak ellenére, hogy drágámnak azért dolgoznia is kellett.

Kaptam egy gyönyörű swarovski medált, nagyszerű láncon és egy orchidea csokrot is. Egyszerűen gyönyörűek.

Drágám túlélő felszerelést kapott, hiszen velem extrém körülményeket él át időnként... 

Zádinak egy fürdős játékot vettünk névnapjára, mert vizinyuszi. Nagyon tetszik neki, már ki is próbáltuk.

Nagyszülei és tesóm már tegnap megköszöntötték. Egy édes is pólót kapott vicces mintával (pici baba hintalovon gyakorol...), és egy fa építőkészletet. (Már előre látom, mekkora építkezés és rombolás lesz ebből...

Délután keksztekercset készítettem PösziVera recept szerint és az elmaradhatatlan virslis kelt tésztás cuccot sütöttük anyósommal.

Tökéletes nap volt, igazán szebbet nem is kívánhattam volna.

Ölelések, szeretések, egymásra figyelés, séta...

Köszönöm a mai napot! 

Szeretem a kreatív megoldásokat.

a vezérhangya...

Időnként rámjön a vágy a kreatívkodásra.

Tegnap este (éjjel) kitaláltam valamit és azóta a megoldásán kattogok.

Délelőtt befutottam a városba, hogy beszerezzem a hozzávalókat, már haladok is vele.

Délután a szüleimnél voltunk, anyukámnak segítettem, közben Zádi felváltva a papáját és a tesómat szórakoztatta.

Szép kis napunk volt.

Apa dolgozik, így ketten vigyázunk egymásra. 

Amíg szunnyad... addig jó...

Aki ma nem találkozott, beszélt velem, az szerencsésnek érezheti magát.

De tényleg.

Reggel kezdődött. Nagyon-nagyon korán. Fél 6-kor csapott le nálunk a vihar. Éppen azon gondolkoztam, hogy visszacsempészem Zádit a saját ágyába, hogy kicsit fekhessek kényelmesen is, nem csak kiflibe kanyarodva körülötte, amikor erős szél kerekedett és egyértelműen mutatta, hogy égzengés közeledik.

Paramami biztonságosabbnak érzi a saját takarója védelmét porontyának, így az átköltöztetés projekt lefújásra ítéltetett.

Hirtelen nappali világosság lett percek alatt és dörgés rázta meg a hajnalt. Felkeltem, hogy minden árammal működő bigyónkat kihúzzak, ezt még éppen idejében sikerült is férjem segítségével kiviteleznem, mielőtt hangos pukkanással elektromos kisülés követett egy villámot éppen a fejünk felett.

Természetesen Zádi felébredt és mivel nem a nagyban mellette szuszogó, hanem hangyaként futkosó őseit pillantotta meg, úgy döntött, hogy reggel van, hiába próbáltam háromnegyed órán keresztül győzködni az ellenkezőjéről.

Ennek következtében ő nyűgös lett én pedig sárkány a kialvatlanságtól.

Egész délelőtt nyűglődött, semmi sem volt jó neki, cicin akart nyugodni, nekem pedig falatonként kellett felugrálnom hozzá a reggelitől, mert semmi nem tetszett a fiatalúrnak.

A kialvatlanság, az éhség és alighanem megfelelő mennyiségű harapóhormon hatására pedig házisárkányosodásom indult meg teljes gőzzel. (Szerintem még mindig túl nagy a gyógyszeradagom pajzsmirigyre - ez mentségem lehetne.)

Olyan szinten lettem feszült, hogy magam is meglepődtem rajta.

Nem volt jó érzés.

Délutánra kicsit javult a helyzet, drágámmal még Zádi névnapi ajándék beszerzésre is eljutottunk.

Hűűű, nem kezdeném előröl a mai napot... De... szerintem... - öööööö....- a... férjem sem...

Tegnap újra levágtuk Zádi haját. Megint nagyon hosszú lett már, kánikula is lesz még, jobb így.

Nagyon ügyesen tartotta a fejét, nem volt nyüszi, balhé.

Csini lett.

A férjem lefotózta a kicsit a keresztelő ruhájában, hogy megmaradjon, milyen csinos is volt.

Ezek a képek már jók lesznek.

Ma intézkedős, futkosós napunk volt.

Délután viszont kiteljesedett a picuri hancúrozása.

Két ütemet mászott. Tündéri, ahogy négykézláb áll, kicsit ring előre-hátra, de végül kiszaladnak alóla a végtagjai...

Nem, nem vagyok szadista, nem élvezem a kicsi szenvedését. Matracon van, nem a flaszteren koppan az orra.

Ha valaki/mi tetszik neki, már elég ügyesen halad a kiszemelt ember/tárgy felé. Mókás, ahogy emelgeti a popóját. Hosszabb távon ez azért még inkább kúszás, mint mászás.

Mostanra minden gond nélkül a szájába veszi a nagylábujját. (Tegnap éppen a sarkát akarta megrágni, de azt azért mégsem sikerült neki. Dühöngött is érte eleget ...)

Ma kitaláltunk egy új játékot. Lajhározásnak hívjuk.

Éppen fogta a lábait, amikor egy-egy kezembe vettem egy-egy kezét és lábát (nem tudom jobban elmagyarázni) és óvatosan megemeltem. Egy pillanatig tartottam, majd visszatettem a matracra. - Hangosan kacagott.

Újra megfogta a kezeivel a lábait, jelezve, hogy folytassuk. Elismételtük párszor, mindig kicsit hosszabban, a végén már hintázott is. Nagyon élvezte. Mikor abba akartam hagyni, megfogta az ujjamat és húzta fel magát, mutatva, hogy játszana még.

Apának is megmutattuk, de vele már ügyesebb volt, Zádi fogta apa ujját, apa Zádi lábát és így emelte föl picit. Nyilván nagyon óvatosan, nem magasra, matrac fölött, de a mi Kincsünk nagyon jól szórakozott.

ZÁDI TUD LAJHÁROZNI!!!

A szüleim esküvőjéről (már írtam korábban) olyan képek készültek, amiken nincs rajta a fejük...

Csak műtermi fotók maradtak meg.

Az én névadómról nem készültek képek. Illetve mégis, csak a fotós nem tett filmet a gépébe, így aztán hiába kattogtatott.

Mi még szerencsések vagyunk, mert az esküvőnkről lettek képi emlékek, de Zádi keresztelője... nos...

A férjem nem ért velem teljesen egyet. Nem örül, hogy ezt most leírom, de én legszívesebben kiabálnék.

Kifejezetten gyenge képek készültek. Magáról a keresztelésről (amikor Zoli a fejére öntötte a keresztvizet) nem készült kép.

Na, most nem írtam igazat.

Az általunk megbízott illető fotózta, csak olyan szögből, hogy a lelkész fekete palástja teljesen kitakarja a picit és csak a lábai lógnak ki...

A többi kép sem az igazi...

Most nem kezdem részletezni, de jobb is így...

Ez a szertartás a számomra nagyonnagyonnagyon fontos volt.

Éppen ezért kértem, hogy mindenképpen legyen fotós.

Jaj, nagyon szomorú vagyok most.

Tudom, hogy több is veszett Mohácsnál, hogy nem ez a legfontosabb dolog az életben, hogy ne foglalkozzak vele, hogy mi mindig emlékezni fogunk rá képek nélkül is, DE NEM TUDJUK MEGISMÉTELTETNI AZÉRT, HOGY KÉPI EMLÉKÜNK LEGYEN RÓLA...

Állatorvos lova, cipész cipője...

Lehet, hogy túl igényes lettem, ami a fotókat illeti. Ráadásul ezek még csak "nyers" képek.

Talán a párom tud velük valamit kezdeni.

Ismétlem, a férjem nem érzi ilyen tragikusnak a helyzetet.