Tegnap nem volt hangulatom megemlíteni, hogy délben, DÉLBEN (12 órakor) becsöngetett a védőnő.

Felírta az oltási adatokat, Zádi súlyát, hosszát, a mozgásáról is jegyzetelt. Érdeklődött, ilyesmi.

Megemlítettem neki, hogy tudok arról, hogy probléma volt a védőnői továbbképzésen. Elmondtam, hogy én adtam engedélyt a fejlesztő pedagógusnak, hogy mutasson képeket Gabóról. Úgy csinált, mintha nem értené, miről beszélek. Azt mondta, ő nem ismerte fel Gabót a képen...

Szóltam, hogy ha legközelebb ilyesmivel találkozik, ne tegyen semmit. Viszont megkérdeztem, hogy mikor jön legközelebb, de újfent "nem tudom"-mal válaszolt. Hát mi már sosem fogunk egy nyelvet beszélni???

No, hagyjuk is.

Viszont van jó hírem is.

Erdélyben eltörött az esernyőre csukható babakocsink. - Na, nem ez a jó hír.

Ma telefonáltam a közeli babakocsi boltba, hogy vállalnák-e a szervizelését. Természetesen kikosaraztak. Ha náluk vettem volna...

De internetes vásár volt.

No, több sem kellett, megkerestem a netes céget. Levelet küldtem nekik, hogy tudnak-e segíteni. Negyed órával később csöngött a telefonom. Az ügyfélszolgálatos csaj hívott, nagyon segítőkész volt, részletesen elmondta, mit tegyünk. Még csere babakocsit is felajánlott. Elnézést kért, hogy vissza kell majd küldenem a kocsit, mindenben partner volt.

Ez kellemes meglepetésként ért. Sem magyarázkodnom, sem győzködnöm nem kellett.

Létezik ilyen ügyintézés is?

Csak így tovább!!!

Minden nap, amikor Zádi viháncolását nézem, valahogy furcsa utazásra indulok.

Aprócska kezeket látok, lábacskákat, mosolyt - Gabó arcán is.

Nem, nem fogok most mindenkit elszomorítani.

Tulajdonképpen saját bőrömön tapasztalom, milyen az, amikor az ember egyik szeme sír, a másik nevet.

A múlt már nem fog megváltozni.

A jelen visszahozza, felidézi, újraéleszti.

Ha pedig a jövőre gondolok, sok, nagyon sok minden kavarog a fejemben.

Már tervezgethetek, mert van kinek.

Zádi fog óvodába menni. Iskolás is lesz. Egyszer felnő, ha Isten is úgy akarja.

Serdülő koromban szívesen böngésztem a horoszkópokat, mókáztunk tenyér- és kártyajóslásokkal.

I barátnőm tudja, miért viszolygok most ezektől minden idegszálammal.

Volt egy idő, amikor semmit sem akartam tudni a jövőről.

Nem érdekelt? Neeem. Inkább féltem tőle.

Minden következő másodperctől.

Azután jött Varázslódoktor, és már nem tűnt borzasztónak az eljövő idő.

Mérsékelt bizakodással néztem a következő teendők elé.

Koncentráltam, hogy kettőspontnak mindene meglegyen, de a két apró pontocskából * egyik döntött mellettünk.

( * Szándékosan kihagytam a csak szót. Zádi nem csak. Zádi-ZÁDI!)

Majd féltettem a jövő rajzát.

A képet, amit elképzeltünk, amit vártunk, reméltünk, amit szerettünk volna.

A féltésből gyönyörű kép lett, amikor Ő megérkezett.

Most múltként mesélem az akkori jövőt.

Tiszta idő és képzavar.

De azóta ismét kezdek nyitni a jövő felé.

Már nem húzom össze a nyakam, ha arra gondolok, mi lesz majd...

Az idő a múltból táplálkozik.

A jelent éljük meg és holnap már tegnap lesz a ma (ahogy ezt sokan, sokféle képpen leírták már).

A jövőben újabb és újabb olyan babák érkeznek, akik mai ölelések gyermekei.

Öleléseké, vagy vágyaké, amiket orvosok segítenek elérni.

A mi ölelésünk sokáig (több, mint egy évig) szoros maradt, hogy az orvos tényleg segíteni tudjon és Zádi megérkezhessen.

Másoknál pillanatölelések vannak, egymásszeretések és gyönyörű gyermekek fogannak.

A végeredmény számít.

A jövő ezekkel a babákkal ajándékként vár ránk.

Bízni kell a holnapban.

Még akkor is, ha a tegnap bizony sokáig fáj...

Holnap egy gyönyörű fekete szempár kukucskál majd ki a takaróm alól, hogy a világból egy új szeletet ismerhessen meg.

A holnap felfedezés. Zádinak és az ő szemein keresztül nekünk is.