Mivel disznó módon nem írtam naponta a nyaralás alatt (a sóbánya és Bözödújfalu kivételével), ezért megpróbálom most összeszedni az élményeket.
2010. július 16. péntek – 17. szombat
Az eredeti ötlet az volt, hogy ha a legkisebbek elaludtak, akkor indulunk. Zádi szépen el is bóbiskolt, de amint Nyúlékhoz értünk a találkozóra, megállt az autó és természetesen azonnal felébredt. Próbáltam megetetni, hátha visszaalszik, de neeeeeeeem.
Reménykedtem, majd elringatja az autó, de ő kitartott az ébrenlét mellett. Gondoltam, ha játékot adok neki, majd jól elfárad – téves elképzelés volt.
Tulajdonképpen Székesfehérvárig ordított. Ott feladtuk, megálltunk egy pihenőnél és folytattuk az esti rutint. Ringatás, éneklés – ez mellesleg igen jó teljesítmény, ha tekintetbe vesszük a rengeteg szúnyogot, ami egyenesen ránk leselkedett.
De végül végre végre elaludt.
Az első nyekkenésre azonnal megálltunk szopiztatni, nehogy teljesen felébredjen. Reggel 6 órától viszont gyönyörű tágra nyílt szemekkel nézett ránk, hogy szórakoztassuk. Nem kicsit fáradtunk le a 16 órás út után…
Reggel 8 órára szerettünk volna megérkezni, de csak dél lett belőle.
Veszítettünk időt az M0-on, mert „kivételesen” bedugult, majd egy újabb órát, hogy kikeveredjünk Pestről, ahová bekeveredtünk…
Az út legjava viszont még hátravolt. Nem ecsetelném az útviszonyokat.
Délben vert hadunk csonthalmain kecmeregtünk ki az autóból. Ettünk valamit, kipakoltunk és részletekben aludtunk. (Aki nem a gyerekekre vigyázott, alhatott.)
2010. július 18. vasárnap
Nagyon készültünk erre a napra. Öltönyzsákban előre vasalt kis ruhácskát vittünk Zádninak, hogy a nagy találkozáskor csinos legyen, amikor dédi mamája először látja.
Nos, megpróbálom pontokba szedni a tapasztalatokat, hogy ne maradjon ki lehetőleg semmi.
- Kiderült számunkra, hogy a picit sokkal jobban megviselte az utazás, mint gondoltuk.
- Menetben meg kellett állnunk, hogy lehiggadjon Zádi.
- A lenvászon ing és nadrág meglehetősen gyűrődik.
- Semmit sem számít a gyűrődés, ha annyira melege van a picinek, hogy kombidresszre kell vetkőztetni…
A találkozó rendkívül jól sikerült. Az Erdélyben élő Dédi betöltötte a 85. életévét, de friss, kedves, kellemes társaság.
2002-ben volt Magyarországon, akkor találkoztam vele én is. Emlékezett rám (arra is, hogy híztam azóta…) képben volt mindannyiónkról.
Az összes lánya (mindhárom), egy híján az összes unokája és mind a hat dédunokája egyszerre volt nála. Ilyen még nem történt azelőtt. Ha csak azt vesszük számba, hogy az egyik unokája Spanyolországban él, még nagyobb lépés volt a nagy családi találkozó.
Apósom flekkent sütött és az ott igen elterjedt mititei-t (mics-et).
Nagyot ettünk, sokat beszélgettünk és fényképezkedtünk.
Nagyon sokat jelent, hogy találkoztak Zádi és a messzi dédije.
2010. július 19. hétfő
Pihenőnapot iktattunk a programba, hogy a babák kicsit ellazulhassanak.
Délelőtt pecázni mentünk, mert a közelben vannak halastavak pisztrángokkal.
Kezdetben az apák béreltek botokat, a gyerekek pedig segítettek nekik. Később a picik is kedvet kaptak és egymás után fogták ki a halakat.
Azt hittem a horgászat magányos és csendes sport.
Amit eddig tudtam róla, tényleg az.
De ezekben a tavakban valószínűleg annyi hal van, hogy maguktól is kiugrálnának. Mással nem tudom magyarázni, hogy délre már 23 hal birtokosai voltunk. 2 nagyapa és 2 apa a gyerekek segítségével kifogta az aznapi vacsorát.
Hazavittük a halakat, megpucolva, bepácolva várták, hogy az asztalra kerüljenek.
Úgy gondoltuk, hogy még a strandra is kijutunk, de akkora zuhé esett a nyakunkba, hogy végül ez a lehetőség elúszott...
Természetesen – hiszen rólunk van szó – ez is parádésan zajlott. Kijutottunk Szovátára a Medve tóhoz (nagyon sós tó, ahol szinte el sem lehet merülni) felpakolva strandoláshoz. Mivel ebédidő volt, előtte enni akartunk valami meleget, amíg a tónál fürdési szünet van (minden délben pár órára lezárják a vizet, hogy kitisztítsák a tavat). Találtunk egy teraszt, ahonnan egyenesen a vízre látni, napernyők alatt terveztük elkölteni az ebédünket. Hihetetlen gyorsan beborult az ég, és másodpercekkel később a nyakunkban és a lábunk alatt találtuk a felhők tartalmát.
Nem túlzok, bokáig álltunk a vízben. A napernyők adtak valami kis védelmet, de a szél miatt úgyis minden réteg teljesen átázott rajtunk. A pelustáskában található tetrákkal, extra plédekkel takartuk be a fiúkat (nyúl mindhárom fiát), a szopisokat pedig a saját ruhánk/esőkabátunk alá dugtuk…
Az ételünk is felhígult kissé. Ez a mi formánk.
Ebéd után aztán feladtuk az aznapi strandolási tervet, hazamentünk és nekiláttunk a vacsi előkészítésének.
A halakat szabad tűzön sütötte meg az én mindenhez értő férjem.
Fantasztikus vacsorát ettünk. Szárazon.
2010. július 20. kedd
„Lementünk a föld alá…”
Szivárványgyermekünk napok óta ezt a programpontot várta.
Kedden voltunk a parajdi sóbányában. Onnan jelentkeztem be.
Több száz méterrel a föld alatt internet, térerő, játszótér, kápolna, sportolási lehetőség.
Apa a megmentő I.
Nem tudtam belépni a blogra és drágám oldotta meg a feladatot. De végülis sikerült és a nomádkodás után olyan nagyon jól esett egy kis XXI. század!
2010. július 21. szerda
Végre strand! Mármint a többieknek. Én több oknál fogva nem mentem bele a vízbe. Nem számít.
Ami viszont igen, hogy a fiúk nagyon élvezték. Drágámban is valami rozmárféle lakozhat a jeti mellett, mert ilyenkor nem nagyon lehet kiimádni a vízből.
Egyetlen gondunk támadt csupán, hogy semmi, de semmi hely nem volt árnyékban és hiába az 50 faktoros napvédő krém, féltettük a babákat.
Itt következett az Apa a megmentő II. fejezete.
Drágámnál, mit ad a Jóisten, éppen volt hőálló fólia. (Nem, nem röhög a kedves olvasó! Eleinte, amikor mindenféle túlélő cuccot pakolt el minden eshetőségre az én hajam is égnek állt. Aztán szépen sorban kiderült, milyen jól is jönnek ezek a dolgok. Szikravető, leathermann (kombinált kés), vízálló tasakok, varrókészlet, steril géz, fertőtlenítő szer, vízfertőtlenítő… egyebek, egyebek. Minden, amit a civilizáció teljesen szükségtelenné tesz, de amint rés látszik a pajzson, lebénulunk. Nem így az én férjem. Ő minden problémát megold. *Büszke*Büszke*)
Tehát egy kerítés, egy babakocsi, egy napozóágy és egy hőálló fólia segítségével kuckót készített nekünk, ahol a babák biztonságban élvezhették a strandolást. Sem a hőgutától, sem a napégéstől, sem pedig a napszúrástól nem kellett féltenünk őket – azért a naptejjel jóól bekentük őket.
Amikor visszaértünk a házhoz, a már előkészített felfújható babamedencébe melegített vizet tettünk és a két babót beletettük, hadd élvezzék ők is a strandolást. A medence fölött féltető volt, amúgy árnyékosabb helyre vittük, így itt sem kellett félnünk. Nos, Kingi hamar megunta a vizezést, de Zádi sokáig pancsolt, nagy vigyorok, kacajok közepette.
Időnként kitettük a medence szélére, hogy pihenjen, ilyenkor a füvet babrálta, majd meglepetten követte a tekintetével a kicsi ujján felmászni készülő hangyát (amint felfogtam mi az, eltüntettem…).
Nagy élmény volt számára a medencézés. Ezúton is hála érte Mártikának.
2010. Július 22. csütörtök.
Marosvásárhelyre mentünk, ami a szállásunktól 50 km-re van.
Megnéztük apa gyermekkorának legfőbb helyszíneit és elmentünk másik messzidédimamához és dédi papához – a temetőbe…
Erről most nem írnék többet.
Fájó annyira messze lenni a szerettünktől, hogy nem látogathatjuk meg az „ágyát” bármikor, amikor csak kedvünk tartja. Nehéz a férjemnek. Nagyon nehéz…
Ezután az állatkertbe mentünk. Nagy állatkert járók vagyunk amúgy is, de így Zádival még nagyobb élményt nyújtott.
Készítettem is egy pár képet a fiúkról, amint a jaguárt lesik. Zádit nehéz volt elcipelni onnan. Folyton visszatekergett, hogy láthassa.
A többi állat jórész inkább hűsölt és pihent, de a jaguár fel-alá mászkált (ideges lehetett), ez pedig felkeltette utódunk érdeklődését.
Végül kisvasút tette teljessé a programot. Maga Thomas vitt minket egy naaagy kört, amit a fiúk hatalmas lelkesedéssel öveztek.
Pénteken Bözödújfalura mentünk. Ez egy külön bejegyzés.
Nem lett rossz így sem. Nasisabb. 
