Eddig elég lustán álltam a kérdéshez, hogy naponta blogoljak a szabadság alatt.

Mivel nincs internetem, mindig halogattam az írást, gondolván majd bepótolok mindent, amikor fel is tudom tenni.

De ma nem.

Ma mindenképpen szerettem volna megőrizni azt az érzést, amit a kirándulásunk adott.

Bözödújfaluban voltunk.

Talán sokaknak közületek lehet, hogy nem idegen a történet, ahogy nekem is derengett Vujity Tvrtko Tizenkét pokoli történetéből.

Ismerős volt, tudtam, hogy szörnyű, de a valósággal köszönő viszonyban sem voltak az emlékeim.

Igyekezni fogok nem nemzeteket, hanem kifejezetten rossz emberi döntéseket emlegetni. Nem célom semmiféle gyűlölködés, vagy gyűlöletkeltés. Vannak, lettek elnyomottak, kisemmizettek, földönfutókká tett emberek, kettétört múlt. Nem nemzeti kérdésként akarom felfogni, hanem az embertelenség térnyeréseként.

Nyúl mondta, hogy menjünk el, mert úgy hiszi, itt van a közelben – valahogy senkit sem kellett győzködni, hogy megnézzük.

Még most is elszorul a torkom, ha visszagondolok.

Nehézkes, kanyargós úton jutottunk el odáig.

A GPS félig-meddig tudott tájékozódni. A szállásunktól 50-60 km-re van.

A gátat láttuk meg először. A tények ismeretében már attól borsózott a hátunk.

Az építmény, melynek segítségével egy falu teljes terjedelmében víz alá (a víztározó mélyére) került. Életek munkája árán felépített házaival, megmunkált kertjeivel, emlékekkel, a múlttal együtt örökre…

Nem jártam a szülővárosomban 26 éve. Szinte nem is emlékszem már rá. Benyomások, képek vannak csak bennem róla. Nem találnék oda ahhoz a házhoz, ahol a szüleim laktak a születésem idején. Ha őszinte akarok lenni, nem is hiányzik. De számomra létezik az a tudat, hogy ha akarom, bármikor megnézhetem, megmutathatom a fiamnak. Megkérhetem a szüleimet, hogy kísérjenek el és vezessenek körbe, meséljenek…

A férjem ’94-ben volt itthon (Erdélyben) utoljára. ’90-ben költöztek át Magyarországra, azután még vissza-visszajött, de akkor valami eltörött benne. A szülővárosa hirtelen teljesen megváltozott. Tele lett autókkal, nagy üveg és beton épületekkel, már nem tudott „haza” jönni többé.

Ez is egy veszteség volt. De idén, amikor a fiát hozta vissza, mégis elment a szülővárosába, mégis volt lelkesedés a hangjában, ahogy az óvodáját, iskoláját, a lakóházukat és dédimama házát mutatta meg nekünk.

Ugyanaz és mégis teljesen más.

A Bözödújfalusi emberek sohasem tudják majd megmutatni gyermekeiknek, unokáiknak az akár saját kezükkel felépített házaikat, a nagypapa és nagymama udvarát a diófával, amin olyan jól tudtak hintázni, a disznóólat, a málnabokrot a ház mögött, amitől nagyapa keze feldagadt, a csűrt, a szobát, ahol született…, ahol asszonnyá és férfivá lett…, ahol megöregedett és elbúcsúzott…

Nincsenek meg a kertben az alma és körtefák, a nagymama virágos kertje…

Nem tudom, nem éltem ott. Megbecsülni, elképzelni sem lehet az emberek veszteségét. Csak a saját emlékeim között kutakodva sorakoztak fel azok a képek, amelyek nélkül szegényebb lenne az életem.

De térjünk vissza a tényekhez.

Döcögtünk, huppogtunk a „tó” irányába. Zádi már nehezen viselte az utat, hiába a légkondi, mégiscsak úgy érezheti, hogy állandóan autóban van szegénykém.

Megláttuk a gátat, ki sem szálltunk. Mentünk tovább, hogy szembesülhessünk az „örök” mementóként a vízből kimeredve árvaságát hirdető templomtoronnyal, de sehol nem találtuk. Már attól féltünk, hogy összeroskadt a rá nehezedő tehertől. A víz pusztításától, az idő vasfogától, emlékektől, a könnyektől.

Megálltunk megkérdezni egy ottani nyaralótulajdonost (mert igen, a „tó” köré nyaralók, bungalók épültek – kempingezők töltik ott a szabadidejüket). Megnyugtatott minket, hogy áll még a torony, csak majdnem meg kell kerülnünk a tavat. Tovább indultunk.

Egyre rosszabb úton mentünk, a GPS bevezetett volna minket a tóba… Arra… a… bizonyos… útra… be… a… faluba…

Mi persze a valódi, megmaradt, átépített, áthelyezett, módosított (nem is tudom, melyik szót használjam) úton maradtunk és igyekeztünk megkerülni a tavat. Már átértünk egy éppen feldúlt útszakaszon, messziről megláttuk a tornyot, de közelebb akartunk menni, amikor megelőzött bennünket egy kerékpáros férfi (igen, ilyen rossz minőségű az út…) és megszólított bennünket. Azt mondta, azért állít meg, mert magyar rendszáma van az autónknak. Az elárasztott faluhoz csak magyarok jönnek…

Szólt, hogy az út még rosszabb lesz, teljesen nem tudunk körbe menni sehogy sem. De megmutatja, hol tudunk a vízhez jutni, onnan egészen közelről láthatjuk a pusztítást…

Mellékesen elmondta, hogy szalmadíszeket árul. Kérdezte, hogy szeretnénk-e venni. (Neki ez az egyetlen jövedelem forrása… ) Vettünk.

Válogatás közben elmondta, hogy ő is ott lakott, abban a faluban a víz alatt. 250 házból 180-ban laktak akkor még. Jött a víz és menniük kellett. Azután amikor a víz kicsit visszahúzódott, bementek és bontottak… téglát hoztak fel és abból építették újra a házukat a dombon.

Megtudtuk, hogy az egész 1987-ben kezdődött. Valakik jöttek a faluba és munkát ajánlottak nekik. Építkezésen. Ők persze örültek, mert legalább addig sem volt gond a megélhetés.

Egy év múlva derült ki számukra, hogy azt a gátat építik, ami felduzzasztja a vizet és a falujuk végét jelenti…

Morbid hasonlattal a saját sírjukat ásták…

Tudom, sok, a tőlem megszokottnál is több a … és …

De inkább pontozok, hogy mindenki tegye hozzá a gondolatát. Inkább, mint minden kósza szót leírjak… jobb így…

Tényleg elképesztő.

Nem vagyok vízügyi szakember. Nem értek hozzá, hogy a helyieknek mennyi vízre van szüksége.

Azt tudom, hogy amióta megérkeztünk minden nap esik az eső. A falvakban az utcákon látható a víz pusztítása.

Nem ítélhetem meg, kellett-e ez a víztározó egyáltalán. Azt sem, hogy feltétlenül oda kellett-e tenni egy falu helyére.

De láttam ezt a férfit – és láttam a tó partján kempingezőket.

Adja Isten, hogy ne írjam le a hasonlatot, ami eszembe jutott erről…

Emberek. Döntések.

Múlt és jelen.