Ki vagyok?

"A kismama, ha van már gyermeke..."

Már nincs gyermeke, illetve máshol...

De az érzés még élénken bennem él. Így hiszem, tudom, hogy Aprót érzem.

Arról pedig, hogy milyen nemű, hát a 07.05-ei bejegyzésben már írtam.

Mármint arról, hogy mennyire félrelátta két doki is Gabót Annának.

Így aztán, bár a város legeslegjobb UH dokija a miénk, mégis kicsit kétkedve kell szemlélnünk a nemmeghatározást azt hiszem.

Igaz, a jelenlegi midokink, Kedvesaranyos tudtommal tényleg nem szokott tévedni.

Mindenesetre, ha megszületik már biztos lesz.

Más:

elég régen - mióta tudok a laktózbajomról, már nem ettem az egyik legkedvesebb ételemet, a TÚRÓGOMBÓCOT.

Ma, drága Anyósom házilag készített laktózmentes túróból készített nekem.

Csodálatosan finom!!!

Még vacsira is azt ettem!

Most már csak Aprót kell meggyőznöm, hogy hagyja belül, mert finom és tápláló...

Majd meglátjuk ki nyer.

Jó késő van megint.

De már csak holnap kell sokáig ébren maradnom a gyógyszer miatt!!!

16 hetesen (Ezek nem Apróról készült képek. Netről töltöttem le őket!)

"A kismama:

Ha már van gyermeke, könnyen megérzi az első magzatmozgásokat, ami most még csak egyfajta buborékoló, rezgő érzés a hasban.

A baba:

Élénken mozog, bár aki először terhes, az ritkán érzi meg ezeket a mozgásokat. A baba feje túlméretezett a testéhez képest, de teste is rohamosan fejlődik. Arca egyre emberibb, bár álla még pici, szája pedig széles. Két óriási, csukott szeme távol ül egymástól.

Egész testét és arcát finom, selymes pihe borítja, amiről azt tartják, hogy a megfelelő hőmérséklet miatt szükséges. A szőrzet legnagyobb része még szülés előtt eltűnik, bár néha megmarad egy kevés haj, ami csak később hullik ki.

A baba külső nemi szervei mostanra eléggé kifejlődnek ahhoz, hogy ultrahangos vizsgálattal ki lehessen mutatni őket, s meg lehessen állapítani a baba nemét, de a gyakorlatlan szem még nem tudja megkülönböztetni őket.

A baba bőre áttetsző és vörös, mivel a vérereket látni lehet rajta keresztül."

(Nina Grunfeld: Terhesség hétről hétre)

Mindigre tett fogadalom...

Először is: a mai napra tervezett szilvalekvár főzés a megrendelt szilva szállításának késlekedése - tehát szilva híján későbbre halasztódott.

Másodszor: biztonsági őrök sokkolása - na jó, nem új sportágat választottam, nem kergetek senkit őrületbe - legalábbis szándékosan semmiképpen!

Arról van szó, hogy általában, ha bemegyek egy bevásárló egységbe, bemutatom az általam máshol vásárolt termékeket, nehogy félreértés legyen. Asszisztáltam már kényelmetlen szituhoz...

Ráadásul köszönni is szoktam, ezért aztán konkrétan úgy néznek rám, mint az UFÓra. Pláne, ha mosolygok is közben.

Pedig ma egy kedves eladónőnek köszönhetően kifejezetten jó kedvem volt, így a biztonsági őrnek vidáman mutattam be a bevinni szándékozott üdítőt és üres alapozós tégelyt, amit mintának szántam. Jól van na, nem bírom megjegyezni a nevét...

"Szegény" pasas hitetlenül meregette a szemeit, bátortalanul visszamosolygott és a végén még a kosarat visszatenni is segített.

Bár minden nap ilyen "sokkolásokat" élnék csak át!!!

De ami a legfontosabb - csak nem akartam beszámozni, mert ugyan nem a mai naphoz kötődik kizárólag, mégis írnom kell róla.

Régóta érzem, tudom, de újra és újra bebizonyosodik (nem dicsekvés), de a lelkészünknek lehet igaza. Nem véletlen, hogy mi a Férjemmel egymásra találtunk.

Csodálatos ember.

Fantasztikus APA! Gabó érkezésének híre pillanatától. Sőt, amikor kollektíven letettük a cigarettát Gabó tervezése előtt egy évvel, hogy kitisztuljon a "környezetünk", már azóta.

Bocsánat minden férfitől, de be kell látni, hogy beteg gyermekek mellett a legritkább esetben marad ott az apukájuk. Ezt szépen meg tudom magyarázni ösztönökkel, de hiszem, hogy nem véletlenül tud az ember gondolkodni.

Van olyan szerencsém, hogy három olyan férfit is meg tudok nevezni, aki nem tűnt el a nehézségeknél.

Egyikük a Párom.

Sem a szembesülésnél, sem a helyzet egyre rosszabb fordulatainál, sem a több hetes búcsúnál, vagy utána nem ingott meg abban, hogy egyek vagyunk. Hárman!

Amikor kiderült, hogy az én petesejtem betegsége okozta Gabó baját, akkor sem fordult el tőlem.

Közös erővel kerestük és találtuk meg a megoldást Apró életéhez.

Most pedig a még mindig hányós, hangulatingadozós, gyógyszeradagolós állapotomban is közölte, hogy imádja, amikor babát várok.

Figyel minden apróságra, beszélget a Picúrral, egyetlen percre sem kételkedem abban, hogy Égi szerencsém van, amiért ő a társam.

Hogy ne csöppenjen el a gép, megjegyzem, hogy természetesen hogyne lennének súrlódások közöttünk!!!

Ezeknek mostanában többnyire én vagyok az okozója (mutogatok is a hormonokra rendesen), vagy az Ő fáradtsága.

4 helyen szeretne munkaügyben megfelelni azon kívül, hogy családja van.

Kimerült, rohanós, de ha összebújunk, valahogy leállnak a világ dolgai.

Maradjon ez mindig így!

Egy hasonló cipőben járó anyuka blogjára került fel a "stand by anya" kifejezés. Nagyon megfogott.

A stand by egy már bekapcsolt, mégis pihenő állapotba állított funkciót jelölt.

Mi, akiknek átköltözött a gyermekünk már szülők vagyunk.

Csakhogy ez a funkció jelenleg nem aktív - bár napról napra közeledünk hozzá!!!

Szóval most szépen lassan aktivizálódunk.

Egy ideig most INKÁBB NEM iszom paradicsomlevet...

meginnom a paradicsomlevet.

Ez újabb lecke. Ha az ember vakmerő, hát időnként megüti a bokáját. Esetemben el kell viselnie a durva gyomorgörcsöt.

Pedig Apró még segíteni is akart és reggel visszaküldte, amit csak talált.

Hát, ez van.

Megpróbáltam, így jártam.

Most újabb pár évig élénken fogok erre az élményre emlékezni és nem próbálkozom.

Aztán majd... biztosan...sokára...

Mert ugye az okos ember mások kárán tanul, de a gyakorló elmebeteg - ez lennék én - még a sajátján sem.

Mondhatnám, hogy a remény hal meg utoljára és változhatnak majd a dolgok, meg hogy mi van, ha tényleg elmúlik, de az igazság az, hogy egyszerűen gyermekkorom óta gyűlölöm a véglegesnek tekinthető dolgokat. Mindig is bizonygatni akartam, hogy majd én...

Hogy a dolgok rajtam múlnak.

Mára tudom, hogy ez nem teljesen van így. De akkor meg jön a "segíts magadon..." szóval nem vagyok egyszerű eset.

Visszatérve a paradicsomlére, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy többé nem ihatok.

Nem mintha ez lenne a Világ legnagyobb problémája.

Téma válts. Tényleg hülyülök.

Szóval, reggel voltunk ügyeket intézni Apósommal. Bevittem a munkahelyemre a TP papírjaimat, találkoztam PJ-vel, akit nagyon-nagyon szeretek. A munkahelyemen dolgozik kb. ezer éve, rengeteget segített nekem mindig. Neki már unokája van, de mindig érdeklődött rólunk. Gabó születése előtt is, majd mivel egy napon lett a szülinapjuk, még inkább.

Most is gondoskodó aggodalommal kérdezgetett. Nagyon jól esett. Tényleg jó fej!

Miután pedig kihivataloskodtam magam, vérvételre mentem.

Ezen is túl vagyunk. Egyelőre úgy tűnik nem vérzett be. Ez ritka. De kifejezetten jó hír.

Hétfőn lesz TSH eredmény, a hét vége felé pedig toxoplazma is talán.

Nagyjából ennyi fontos volt ma.

Kicsit frontos voltam agyilag. Ingerlékeny (szegény Férjem!!!), érzékeny, szóval nehezen viselhető.

Lesz ez jobb is!!!

Előreláthatólag kedden délután szupermosolygósbabadoki, szerdán újabb vérvétel. Haladunk előre.

15+4!!!

Mégsem voltam ma vérvételen, mert rájöttem, hogy ha magánrendelésen levetetem, jövő héten pedig lesz ugyebár a 2. genetikai vérvétel és a toxoplazma is esedékes már, így rövid idő alatt 3* kellene csapoltatnom.

Hááát, tűpárna nem vagyok. Így kettőt a háromból jól összevonok holnap, a kórházban a TSH-t és a toxoplazmát levetetem, jövő hétre így már csak a genetika marad.

Logisztika ez kérem szépen.

Ja, azt már nem is említem, hogy a háziorvosom felvilágosított, hogy nem is neki, hanem a védőnőnek kellett volna beutalót adnia toxoplazma második felvonásra...

Mindegy. Megoldottam a keleti kérdést, holnap pedig meg is valósítjuk a haditerv első részét.

És a PARA-dicsom?

Nos, az úgy kezdődött, hogy imádom a paradicsomot minden formában.

Nyersen, főve, sütve, savanyítva (szárítva még nem ettem), levesben, mártásban, lé formájában...

Csak... sajnos nem bírom, mert savas leszek tőle rettentően.

Ez borzasztóan szomorú dolog a számomra.

De nincs mit tenni. Csak nyersen eszem, vagy sülve, de levesben, léként, vagy mártásként nem merem.

Fájdalmas lecke volt, míg megtanultam, hogy TÉNYLEG nem bírom.

Paradicsomléből egy litert is meg tudtam inni kis sóval és borssal...

De finom is volt!

Nos, kábé 4 éve nem ittam már. A legutolsó "már biztosan elmúlt" próbálkozás után fél napig fetrengtem és megtanultam, hogy tényleg elkerülöm.

Csakhogy legutóbb makaróni főzéskor használtam egy keveset a mártáshoz.

Akkor még kibírtam és nem ittam belőle.

Erre ma megláttam az asztalon, ráadásul Kispapánk is teljes átéléssel itta, így ma már nem tudtam önuralmat gyakorolni, és lesz ami lesz alapon megittam 1,5 decit.

Előre kikötöttem a Páromnak, hogy többet ne engedjen, bárhogy is akarok majd inni, mert az durva lenne.

Ő vigyázott rám.

Megittam, csodálatosan jól esett ééés rettentően féltem.

De semmi. Szerencsére. Megúúsztam.

Az az egy baj csupán, hogy nem a mértéktartásomról vagyok híres...

Szóval nem tudok keveset enni, inni, olvasni semmit, ha "rákattanok" valamire.

Így leginkább ami ilyen, azt teljesen kiiktatom.

Nekem így könnyebb.

Szóval ennyi a mai történet.

Holnap irány a város, elintézem a TP papírjaimat, megyek laborba vért izzadni. Mozgalmas lesz.