Ma délután konkrétan egy óra hosszába telt elaltatnom Zümkét.

Játszott, durcázott, ötletelt, beszélgetett, elbújt, szóval mindent megpróbált, hogy elterelje a figyelmemet.

Most az előbb eljátszotta, hogy - szintén majd' egy órás altatás után - végre elaludt, erre már cincog is megint.

Hűha!

Délután már a határán voltam, hogy feladjam és hagyjam, játsszon, amíg el nem borul a fáradtságtól... De aztán győzött a jobbik eszem. Ha engedek, akkor többé meg nem győzöm róla, hogy ha aludni kell, akkor aludni kell. Hiába próbálkozik.

Az egész végülis az én hibám ám!

Tegnap délután már nagyon fáradt volt, amikor felhoztam aludni. Fáradt volt, de még jócskán pörgött. Az a "fantasztikus" ötletem támadt, hogy kicsit táncolok vele. (Ilyenkor ringatni szoktam táncnak álcázva - ezzel feltöltődik öleléssel - de sosem altatáskor, mert alig tudtam leszoktatni arról, hogy ringatva kelljen elaltatni... Na, köszi...)

Szóval, feje a vállamon, ölelem, és "táncolunk".

Látszott, hogy Zádikám szépen elpilled, lelazul. Már azt hittem, bejött az ötlet.

Csakhogy egy jól irányzott mozdulattal elfeküdt az ölemben, és közölte, hogy "babád vagyok". Khm...

Ringattam tovább - persze... úgy meg voltam hatódva ezen a kijelentésen, hogy nem is tudtam volna letenni semmi pénzért...

Lecsukta a szemét - beindult a vészcsengőm... de akkor már késő volt...

Félig-meddig elaludt, én vittem az ágyához, hogy összebújva, énekleve, letegyem... AHA! Ahogy én azt elképzeltem...

Konkrétan háromnegyed órás üvöltést produkált és azóta minden altatásnál megy az egyezkedés, hogy ringassam.

Drága Gyermekem! A hülye anyád! - Igen, ez én volnék. Vagyok.

Pedig még én voltam arra büszke, hogy le tudtam erről szoktatni.

NORMÁÁÁLIS???

de a wc-be kakilás felülírta a blogtémát.

Zádikám igencsak próbálgatja a szárnyait, a mi türelmünket, ilyen formán pedig a saját erejét.

Üvölt, iszonyú fülsiketítő módon, ha valami nem az ő elképzelése szerint történik. (Ma este is levágott egy bő félórás műsort, mert az apját kérte az altatáshoz. - De ez most mellékes. - Főleg, hogy végre túlestünk rajta és alszik... )

Szóval, tegnap vacsora közben találta ki, hogy ő bizony mesét fog nézni/zenét fog hallgatni a számítógépen. Mi ezt a javaslatát nem támogattuk.

Előbb kicsit nyüszögött, majd nagyobb hangerőre kapcsolt és dobhártyaszaggatásba kezdett. FINI.

Egy ideig tűrtük, próbáltunk a lelkére beszélni, elmagyarázni a dolgok rendjét, hiába.

Üvöltött, ahogy a csövön kifért.

Egy adott pillanatban anyósom megkérte, hogy menjen ki az előszobába és nézze meg magát a tükörben, hogy szép-e ilyenkor.

Zádikám engedelmesen (üvöltve persze) kisétált, belenézett a tükörbe. Anyósom újra rákérdezett, hogy tetszik-e magának.

"NEEEM!" - volt a válasz, persze nem suttogva.

"Akkor hagyd abba!" - próbálkozott anyósom.

"NETUDOOOM!" - ÉS üvöltött, üvöltött, tovább. De azért közben serényen nézte magát, hogy nem szépül-e meg közben. (Hát nem... - a szerk.)

Ma reggel pedig meg lettünk fenyegetve. Ha nem ugrottunk azonnal a kérését teljesíteni, megkaptuk a magunkét. "Megeszem a reggelidet!" - Nos, féltünk. Valóban...

Ejnye-ejnye! Mi lesz itt még?

Zádi most este a WC-be kakilt!!!

Bizony!

Örömtánc, tapsvihar és puszihegyek.

Így ünneplünk mi. 

Bizony, rendszeressé váltak a MIÉRTek!

Egyelőre csak bizonyos események kapcsán jön elő. Most éppen A török és a tehenek végén kérdezi meg rendületlenül (egymás után többször is), hogy miért rúgták fel a tehenek.

Ezt több nézőpontból is megközelítve megválaszoljuk neki (úgy néz, mint, aki teljesen felfogta az ok- okozati összefüggéseket) és jön az újabb miért. 

Még kezelhető a mennyiség. Valameddig.

És élvezzük.  Ez ugye nem perverzió??? 

Tyúkokhoz! Induljunk!"

Ezzel fogadta Nyuszit ma, amikor megjött Kingiért.

A két gyerek egyszerre kezdte ostromolni a jelen lévő felnőtteket, hogy azonnal menjünk át Nyúlékhoz.

Nagyon jól érzik magukat együtt. Ritka az összezördülés, inkább EGYÜTT játszanak! Végre együtt! Nem egymás mellett! Kezdetleges ez még, de haladás!

Olyan jó látni!

De... azért... amikor alszik, még annyira babás... Az én picirikém!

Tényleg.

Minden nap írtam egy-egy gondolatot, hogy majd arról írok, csak éppen az már nem történt meg.

Mire ide jutok, addigra teljesen kipurcanok.

Nem kell sajnálni, kellemes, dologban fáradt kipurcanás ez.

Van munkám, szeretem, megbecsülik.

Vannak harcok, de úgy érzem, megéri. Csak... Nem egyszerű... Sem összeegyeztetni a dolgokat, sem abbahagyni, hiszen sok megoldanivaló lenne még mindig.

MA! MA volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, na, majdnem utolértem magam!!! Majdnem! Aztán az a pillanat is elmúlt.

Mindig van mit tenni. És mindig lenne még...

Jó ez így.

Csak ilyenkor meg már alig vagyok ébren.

Talán, itt is lesz egy pillanat, amikor úgy érezhetem, hogy majdnem utolértem magam...

Reggel visszavittük Zümit doktor bácsihoz, mert a kiütései terjednek, kicsit viszketnek is időnként.

Kaptunk krémet (keverni kell, holnap estére lesz készen... Köszike!)...

Majd meglátjuk.

Az idei babaúszástól elbúcsúztunk.

Sebaj, több is veszett Mohácsnál! (Hú de rossz mondás ez... Most annak örüljek, hogy annyi nem?!? De sz@r! - Bocs, elkalandoztam...)

Szóval éldegélünk, Zádi fejlődik, mi csodáljuk. Ez most nagyon izgalmas időszak.

Ma a török és a tehenek volt a sláger. Ha nem mondtam el neki 15-ször elalváshoz, akkor egyszer sem...

Mellesleg nem is ártott az ismételgetés, mert újabb és újabb részletek jutottak eszembe belőle. Nem is tudom, mikor mondtam el utoljára...

Rá is keresek mindjárt, hogy pontosan hogy is van, mielőtt butaságot tanítanék meg neki.