Ma délután konkrétan egy óra hosszába telt elaltatnom Zümkét.
Játszott, durcázott, ötletelt, beszélgetett, elbújt, szóval mindent megpróbált, hogy elterelje a figyelmemet.
Most az előbb eljátszotta, hogy - szintén majd' egy órás altatás után - végre elaludt, erre már cincog is megint.
Hűha!
Délután már a határán voltam, hogy feladjam és hagyjam, játsszon, amíg el nem borul a fáradtságtól... De aztán győzött a jobbik eszem. Ha engedek, akkor többé meg nem győzöm róla, hogy ha aludni kell, akkor aludni kell. Hiába próbálkozik.
Az egész végülis az én hibám ám!
Tegnap délután már nagyon fáradt volt, amikor felhoztam aludni. Fáradt volt, de még jócskán pörgött. Az a "fantasztikus" ötletem támadt, hogy kicsit táncolok vele. (Ilyenkor ringatni szoktam táncnak álcázva - ezzel feltöltődik öleléssel - de sosem altatáskor, mert alig tudtam leszoktatni arról, hogy ringatva kelljen elaltatni... Na, köszi...)
Szóval, feje a vállamon, ölelem, és "táncolunk".
Látszott, hogy Zádikám szépen elpilled, lelazul. Már azt hittem, bejött az ötlet.
Csakhogy egy jól irányzott mozdulattal elfeküdt az ölemben, és közölte, hogy "babád vagyok". Khm...
Ringattam tovább - persze... úgy meg voltam hatódva ezen a kijelentésen, hogy nem is tudtam volna letenni semmi pénzért...
Lecsukta a szemét - beindult a vészcsengőm... de akkor már késő volt...
Félig-meddig elaludt, én vittem az ágyához, hogy összebújva, énekleve, letegyem... AHA! Ahogy én azt elképzeltem...
Konkrétan háromnegyed órás üvöltést produkált és azóta minden altatásnál megy az egyezkedés, hogy ringassam.
Drága Gyermekem! A hülye anyád! - Igen, ez én volnék. Vagyok.
Pedig még én voltam arra büszke, hogy le tudtam erről szoktatni.
NORMÁÁÁLIS???
