Tényleg.
Minden nap írtam egy-egy gondolatot, hogy majd arról írok, csak éppen az már nem történt meg.
Mire ide jutok, addigra teljesen kipurcanok.
Nem kell sajnálni, kellemes, dologban fáradt kipurcanás ez.
Van munkám, szeretem, megbecsülik.
Vannak harcok, de úgy érzem, megéri. Csak... Nem egyszerű... Sem összeegyeztetni a dolgokat, sem abbahagyni, hiszen sok megoldanivaló lenne még mindig.
MA! MA volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, na, majdnem utolértem magam!!! Majdnem! 
Aztán az a pillanat is elmúlt. 
Mindig van mit tenni. És mindig lenne még...
Jó ez így.
Csak ilyenkor meg már alig vagyok ébren.
Talán, itt is lesz egy pillanat, amikor úgy érezhetem, hogy majdnem utolértem magam...
Reggel visszavittük Zümit doktor bácsihoz, mert a kiütései terjednek, kicsit viszketnek is időnként.
Kaptunk krémet (keverni kell, holnap estére lesz készen... Köszike!)...
Majd meglátjuk.
Az idei babaúszástól elbúcsúztunk.
Sebaj, több is veszett Mohácsnál! (Hú de rossz mondás ez... Most annak örüljek, hogy annyi nem?!? De sz@r! - Bocs, elkalandoztam...)
Szóval éldegélünk, Zádi fejlődik, mi csodáljuk. Ez most nagyon izgalmas időszak.
Ma a török és a tehenek volt a sláger. Ha nem mondtam el neki 15-ször elalváshoz, akkor egyszer sem...
Mellesleg nem is ártott az ismételgetés, mert újabb és újabb részletek jutottak eszembe belőle. Nem is tudom, mikor mondtam el utoljára...
Rá is keresek mindjárt, hogy pontosan hogy is van, mielőtt butaságot tanítanék meg neki.
