de a wc-be kakilás felülírta a blogtémát.

Zádikám igencsak próbálgatja a szárnyait, a mi türelmünket, ilyen formán pedig a saját erejét.

Üvölt, iszonyú fülsiketítő módon, ha valami nem az ő elképzelése szerint történik. (Ma este is levágott egy bő félórás műsort, mert az apját kérte az altatáshoz. - De ez most mellékes. - Főleg, hogy végre túlestünk rajta és alszik... )

Szóval, tegnap vacsora közben találta ki, hogy ő bizony mesét fog nézni/zenét fog hallgatni a számítógépen. Mi ezt a javaslatát nem támogattuk.

Előbb kicsit nyüszögött, majd nagyobb hangerőre kapcsolt és dobhártyaszaggatásba kezdett. FINI.

Egy ideig tűrtük, próbáltunk a lelkére beszélni, elmagyarázni a dolgok rendjét, hiába.

Üvöltött, ahogy a csövön kifért.

Egy adott pillanatban anyósom megkérte, hogy menjen ki az előszobába és nézze meg magát a tükörben, hogy szép-e ilyenkor.

Zádikám engedelmesen (üvöltve persze) kisétált, belenézett a tükörbe. Anyósom újra rákérdezett, hogy tetszik-e magának.

"NEEEM!" - volt a válasz, persze nem suttogva.

"Akkor hagyd abba!" - próbálkozott anyósom.

"NETUDOOOM!" - ÉS üvöltött, üvöltött, tovább. De azért közben serényen nézte magát, hogy nem szépül-e meg közben. (Hát nem... - a szerk.)

Ma reggel pedig meg lettünk fenyegetve. Ha nem ugrottunk azonnal a kérését teljesíteni, megkaptuk a magunkét. "Megeszem a reggelidet!" - Nos, féltünk. Valóban...

Ejnye-ejnye! Mi lesz itt még?