gesztenyehullásig számolom az időt...

Nem tudom, miért. Gabóca áprilisban költözött a nyugalom kertjébe. Csak hónapokkal később kezdtek potyogni a gesztenyék.

Mégis minden alkalommal ezt számolom. Ez már a negyedik gesztenyehullás, amióta ott lakik...

Nézem, figyelem a fákat. Örömmel tölt el, ha a lábam előtt landol egy-egy szúrós termés. Külön izgalmas, ha nem hullik szét, hanem én szabadíthatom ki a kicsi barna gömböt. Selymes, szorongatnivaló kis szeretetcsomag.

Gabó is kap belőle mindig. Az első pár szem, ami a közelébe hullik, az övé.

Minden évben aggódva figyelem a temetőbe gyűjtögetni járókat, nehogy elvigyék, amiket Gabónak tettünk oda. Eddig szerencsére tiszteletben tartották.

Jó (ez így furán néz ki leírva, de mégis jó), hogy gesztenyefa alatt pihen, mert így mindig lehet velem egy kis darab - az ágyától.

A következő gesztenyehullásig az előző évi mindig megráncosodik, de velem lehet.

Vannak páran, akik kaptak már tőlem ONNAN gesztenyét. Nem sokan. Olyanok, akik tudják, tudhatják.

Ezek nekem nagyon fontos dolgok.

Az idő múlása gesztenyében, a feledhetetlenség az örökké zöld borostyánlevélben.

Növények, amik hozzá, hozzánk tartoznak.

Amikor a búcsú előtt helyet kerestünk neki, csak egy dolog volt biztos bennünk. Mégpedig az, hogy feltétlenül fa alá szeretnénk előkészíteni az "ágyát".

Nem volt külön szempont a gesztenye.

Örülök, hogy mégis pont gesztenyesor veszi körül.

A gesztenye a gyerekek játéka.

Nekünk pedig egy darabka idő...

a varázsszót.

Barni, a keresztfiacskám "követte el" évekkel ezelőtt.

Valamit szeretett volna tőlem, kérte, de nem tette hozzá, hogy "kérlek", vagy "légy szíves"...

Erre emlékeztettem, mondván, hogy nem hallottam a varázsszót.

Na, mi volt a varázsszó, amit az ő olvasatában hallanom kellett?

"ABRAKA DABRA!" - Percekig röhögtem. Na, ennyit a pedagógiáról...

Zádit mostanában tanítgatom a kérem, köszönöm, tessék szavakra. A kérem már megy, a köszi helyett valami kö van.

Ma új szóval gyarapodott a kincsestár, ez a gili - a giliszta.

Nagy büszkén masírozott egy példánnyal a kertben fel és alá...

Most este, lefekvés előtt pedig eszembe jutott, hogy nem kapta meg a fenistil cseppeket a vacsihoz. Hangosan meg is kérdeztem tőle.

"Te Zádi! Kaptál cseppeket most este?"

Erre ő nyugodtan válaszolt: NEM!

Ügyesen, értelmesen válaszolt. (BÜSZKEEE!) Nemsokára hosszabb beszélgetéseink is lesznek!!!

Mielőtt bárki "magára ismer" a tegnapi mérgemből, NEM TI VAGYTOK!

Akiről szólt, nem olvassa a blogot. Lehettem volna konkrétabb is, de talán éppen ezért nem tettem. A háta mögött nem konkretizálok.

Majd egyszer, amikor megint igazságosztónak érzem magam, a szemébe elmondom, mit gondolok róla.

Bár, azt hiszem, nem fogja érdekelni. Nem is baj.

Nincs a kezemben a bölcsesség köve, az ő dolga, mit csinál. Mindenesetre engem már nem bánthat a viselkedésével... Többé nem hagyom.

Ráadásul az egész éppen arról szól, hogy én voltam a hülye, mert másnak akartam látni, mint amire ő képes...

De ezt már írtam.

Mindenesetre TÉNYLEG NINCSENEK VÉLETLENEK! Tegnap szembesültem bizonyos dolgokkal, (már egy éve nem hallottunk róla), erre ma felhív, hogy itt van a városban, és találkozni szeretne.

Találkoztunk...

Nem, a véleményem nem változott...

De nem kell minden történetnek happy enddel végződnie.

Amúgy elég rosszul vagyok, bekaptam Zádi baciját, alig látok, görcsöl a fejem, ki akarnak esni a szemeim, dádházs vagyog, köhögök.

Na, nem sajnáltatom magam.

Zádi szerencsére hamar átesett rajta, mára még a tizenkettedik fogacskájának is kibújt az első tüskéje. "Ő" a bal alsó négyeske, amiről én már korábban beszámoltam, mert úgy hittem.

Rosszul.

De mára végre tényleg kibújt!

Mára elég volt magamból... 

Ma este egy aranyos Barni történetet akartam leírni, de közben (a napi friss dolgokat végigfutva - e-mailek, közösségi oldalak, blogok...stb. - ) egy döbbenetes dologra bukkantam véletlenül. Nem szeretném, sőt nem is fogom taglalni az elképedésem tárgyát, de tény, hogy amióta szembesültem a dologgal (kb. 20 perce) nem tudok másra gondolni. Egyszerűen emészthetetlen.

Hogy mi?

Az, hogy TÉNYLEG ENNYIRE félre tudtam ismerni valakit MEGINT...

Voltak figyelmeztető jelek - felhívták a figyelmemet rá többször is - de nem láttam... talán csak nem akartam látni őket.

Aztán Gabó idején koppantam - először.

Majd később újra és újra.

Hogy semmiből nem tanulok???

Megint a régi nóta. Olyannak látok valakit, amilyennek én szeretném, ha lenne. Nem pedig olyannak, amilyen.

Így pedig sajnos elkerülhetetlen a... koppanás...

Remélem, nem fogok ezzel álmodni. Nem szeretnék...

Hú!

Barni meséje majd valamikor máskor.

Amikor majd tudok rá figyelni...

szerint sima t@konykór. Nem kell aggódnom (hihi).

Kapott gyógyszert, krémet a nózijához, hogy kapjon levegőt.

Napközben is elég nehezen aludt, remélem, nem ismétli meg a tegnapi lehetetlen éjszakát. Úgy ő sem piheni ki magát.

Szomorúan néztem az órát délután, mert ma lett volna (volt is, csak nélkülünk) Zádihoz köthetően az első szülői értekezletünk.

Babapancsira fog járni. (Szándékosan nem írtam babaúszást, mert nem úszni tanítják, hanem ez játék a vízben - ők vízi mozgásfejlesztésnek hívják, de szerencsére Zádinak ilyesmire nincs szüksége, csak hobbi.)

Már vártam, hogy mehessek, SZÜLŐKÉNT! - De picikémnek hőemelkedése volt délután, rosszul aludt, aztán nehezen nyugodott meg, akkor is az én ölemben aludt még két órát. Nem volt kérdéses, hogy lemondom a szülőit és dajkálom Zümkémet.

Így telt el a napunk. Délelőtt doki és futkosás, majd délután dajkálás. Este a rengeteg mosott - megszáradt ruha várt, szóval zajlik az élet!

nincs jól.

Estére már folydogált az orra, de még reménykedtem, hogy csak a fogacskája és nem náthásodik be.

Aztán lassan tüsszögni kezdett, alig tudtam elaltatni 22h-kor este, de az előbb már fel is ébredt.

Nagyon sírt, szopizni nem tudott, mert tele van az orra.

Próbáltam orrszívóval kitisztítani, de nem ment. Spriccelni sem, csepegtetni...

Megint sír.

Megyek.