Ma este egy aranyos Barni történetet akartam leírni, de közben (a napi friss dolgokat végigfutva - e-mailek, közösségi oldalak, blogok...stb. - ) egy döbbenetes dologra bukkantam véletlenül. Nem szeretném, sőt nem is fogom taglalni az elképedésem tárgyát, de tény, hogy amióta szembesültem a dologgal (kb. 20 perce) nem tudok másra gondolni. Egyszerűen emészthetetlen.

Hogy mi?

Az, hogy TÉNYLEG ENNYIRE félre tudtam ismerni valakit MEGINT...

Voltak figyelmeztető jelek - felhívták a figyelmemet rá többször is - de nem láttam... talán csak nem akartam látni őket.

Aztán Gabó idején koppantam - először.

Majd később újra és újra.

Hogy semmiből nem tanulok???

Megint a régi nóta. Olyannak látok valakit, amilyennek én szeretném, ha lenne. Nem pedig olyannak, amilyen.

Így pedig sajnos elkerülhetetlen a... koppanás...

Remélem, nem fogok ezzel álmodni. Nem szeretnék...

Hú!

Barni meséje majd valamikor máskor.

Amikor majd tudok rá figyelni...