"Kapu (hangutánzó szó - brekk - ő rendesen brekeg) ÓÓÓÓ"

Ki tudja mit jelent Zádi első mondata???

Na jó, a mondat kicsit túlzás erre a... ööö... nos, a lényeg, hogy elmesélt vele valamit.

Mégpedig azt, hogy a kapuban látott egy békát, ami Hatalmas volt!

Bizony ám!

Olyan büszke vagyok rá, hogy csuda.  

Nos, a múltkori nagy családi találkozón volt egy érdekes beszélgetésem Isti egyik unokatesójával. - Azt hiszem, erről még nem írtam.

Nem kényeztette el őt az Ég - hogy finoman utaljak az életére.

Volt egy fél mondata, ami szíven ütött.

Ha 15 évesen tudta volna, hogy mi vár rá, akkor azt mondta volna habozás nélkül, hogy ő tovább egy napra sem tart igényt.

Nem tudom hibáztatni ezért a kijelentésért.

Kimondta azt is, amit én Gabóca távozása óta érzek, hogy nem szeretné előre tudni a jövőt.

(Korábban szívesen olvasgattam horoszkópot, figyeltem, mennyi valósul meg az előre megírt mesék közül, hogy mennyire teljesíti be önmagát - de ez egy másik történet.

Szóval nem igazán hittem, mégis érdekesnek találtam. Igen, örültem volna, ha beleláthatok a jövőbe. - AKKOR. Gabóca érkezése előtt. Amikor velünk volt, hajszoltam a lehetetlent. Tudni akartam, mi fog következni. Érteni a baj okát, megoldani, ha lehet. - Amikor elment, ez egy csapásra megváltozott bennem.)

Ha csak önmagában vizsgálom ezt a gondolkozást, bizony elég depresszívnek tűnhet. Fejem a homokba dugva várom, mi fog történni.

De ez nem így van.

Én éppen optimistán közelítem meg a kérdést.

Utólag már tudható, hogy a legkörültekintőbb, legalaposabb orvosi ellátás sem tudta volna Gabót meggyógyítani. Nem maradhatott volna velünk, nem lehetett volna teljes élete. Mi ezt nem tudtuk.

Napi két-három fejlesztésre vittük, orvostól orvosig száguldoztunk, segítséget kerestünk.

Nem hiszem, hogy jobb lett volna, ha tudjuk, hogy lehetetlen...

Egyszerűen nem ismertük ezt a szót.

Meg kellett tennünk mindent.

Küzdenünk kellett érte, a családunkért.

Ami pedig azután következett...

Igen, ha nekem valaki tizenhúsz éves koromban elmeséli, miken fogok keresztülmenni, bizony nem vállaltam volna.

Most sem tudom, hogyan következhettek a napok egymás után abban az időben.

Nem tudom, hogy nem állt meg a Föld, hogy nem szakadt le az ég...

Fogalmam sincs, hogy vettem levegőt, engedelmesen, mikor egy nagyra nőtt elefánt ült a mellkasomon. (Ül még most is nagyon sokszor.)

De végig. Gabó mellett és a búcsú után is mindig csak a következő problémára összpontosítottunk (együtt... Istivel). Nem egészében akartunk megoldást (túlélést) találni, hanem csak a következő orvost megtalálni, vizsgálat eredményét megérteni, gyógyszert beadni, rohamot átvészelni, orvossal beszélni, állapotot stabilizálni... elbúcsúzni... a következő légvételt, a következő korty ital, falat étel lenyelését, a következő átvirrasztott éjszakát túlélni.

Visszagondolva nem tudom, hogy éltük túl.

Sokkal többre képes az ember, ha muszáj, mint amire képesnek tartja magát.

Ezért nem akarom tudni, mi vár még rám.

Esélyt akarok adni annak, hogy megoldjam a helyzetet.

Még akkor is, ha kilátástalannak látszik a dolog.

Így már nem pesszimista a hozzáállás. Igaz?

Pláne, hogy tudom, nem vagyok egyedül.

Égen, Földön vannak társaim...

A tegnap reggel hihetetlen meglepetést hozott a számomra.

Zádi egész éjjel nyüszkölt, szinte folyamatosan szopit akart, így hajnalra megadtam magam, és "elöl felejtettem" a cicit, hogy kiszolgálhassa magát a fiatalember...

Ébredéskor ezt észrevette az apja és meg is jegyezte Züminek, hogy "látod, milyen Tündér édesanyád van, hogy szabadon hagyta a cicit neked?!?"

Erre Zádi felült az ágyban, rám mosolygott, és tisztán kivehetően azt mondta: TÜNDÉ!

Nyilván ellágyultam, elfelejtettem a kialvatlanságom, csak pusziltam őket, az én pasijaimat. (Miértnincssírvanevetőssmile???)

Egyre többször fut hozzám csak azért, hogy puszit adjon, vagy megöleljen.

...Viszont tegnap és ma is sírva ébredt a délutáni alvásból. Próbáltam visszaaltatni, mert eddig az vált be, ha sírva ébred, még nem aludta ki magát. Most viszont nem alszik vissza. Ha felveszem, nem jó, ha mellé bújok, nem jó, a cici nem jó, ha leülök vele, az totális csőd. Arra nyugodott meg mindkétszer, hogy a relax fotelbe telepedtem vele, és ott ringattam. Tegnap egy órát, ma egy felet "húzott rá a lóbőrből", de azután is sírva ébredt...

Nem tudom, mi lehet. Viszont tegnap még kacagott is álmában. Hangosan, teli szájjal. Közben pedig aludt...

Folyton újra és újra beleszeretek.

Nyilván ő a legszebb, a legokosabb, a legkedvesebb...

És kicsit lelkiismeret furdalásom is van, hiszen éppen annyira szeretem, mint Gabót...

Nekem ő is a LEGLEGLEG...

nagy vihar volt, villámlott, csattogott, időről időre elment az áram, így jobbnak láttam békén hagyni a laptopot és a kábeleket.

Bocsi... 

vannak mindenhol körülöttem (körülöttünk).

Nem kell belemagyarázni semmit, nem kell értelmezni feltétlenül.

Mindenesetre érdekesek az üzenetek, amik rendre megtalálnak.

Ma egy rövidke eszmecserénk volt apukámmal a vallásról. (Legyen annyi elég, hogy igencsak különböző a látásmódunk a kérdésben).

Erre amint hazajöttem, a levelesládámban a délután azonnal fel is tett olvasnivaló fogadott DT-től. UPPSZ!

Különben sok mindent elintéztünk ma Zádival, hosszú listám volt, amin egy kivételével minden pontot kipipáltam.

Szörnyű csalódottságot éreztem, amiért az idei lombikbaba találkozó éppen szeptember 24-én lesz.

Előző évben nem kaptunk értesítést, mert a régi címünk volt még megadva. Idén már most érdeklődtem, erre kiderül, hogy abból a két napból, amit előre kilőttünk, az egyiken lesz.

Istinek egész napos munkája van aznap.

Egyedül nem fogok nekiindulni Zádival.

Szegény doki annak idején félve kérdezte meg, hogy ha nem szégyelljük, elmennénk-e egy ilyen találkozóra majd... Mi mondtuk, hogy dehogy szégyenkezünk amiatt, hogy így meg tudtuk óvni a babánk életét. Erre már a második találkozó következik, amire nem jutunk el...

Bár, ahogy most gondolkozom, eszembe jut, hogy mi lenne, ha vonattal mennénk???

Na, mindegy, ezen ráérek még gondolkozni.

A sok-sok történés között pedig a legfontosabb:

minden imát, gondolatot és pozitív energia küldést köszönünk!!!

Berci ma hazatérhetett a családjához.

VÉGRE!

Nagy meccs volt. Ő megnyerte! Kicsi harcos, nagy eredménnyel!

Nagy boldogság ez most!