Nos, a múltkori nagy családi találkozón volt egy érdekes beszélgetésem Isti egyik unokatesójával. - Azt hiszem, erről még nem írtam.
Nem kényeztette el őt az Ég - hogy finoman utaljak az életére.
Volt egy fél mondata, ami szíven ütött.
Ha 15 évesen tudta volna, hogy mi vár rá, akkor azt mondta volna habozás nélkül, hogy ő tovább egy napra sem tart igényt.
Nem tudom hibáztatni ezért a kijelentésért.
Kimondta azt is, amit én Gabóca távozása óta érzek, hogy nem szeretné előre tudni a jövőt.
(Korábban szívesen olvasgattam horoszkópot, figyeltem, mennyi valósul meg az előre megírt mesék közül, hogy mennyire teljesíti be önmagát - de ez egy másik történet.
Szóval nem igazán hittem, mégis érdekesnek találtam. Igen, örültem volna, ha beleláthatok a jövőbe. - AKKOR. Gabóca érkezése előtt. Amikor velünk volt, hajszoltam a lehetetlent. Tudni akartam, mi fog következni. Érteni a baj okát, megoldani, ha lehet. - Amikor elment, ez egy csapásra megváltozott bennem.)
Ha csak önmagában vizsgálom ezt a gondolkozást, bizony elég depresszívnek tűnhet. Fejem a homokba dugva várom, mi fog történni.
De ez nem így van.
Én éppen optimistán közelítem meg a kérdést.
Utólag már tudható, hogy a legkörültekintőbb, legalaposabb orvosi ellátás sem tudta volna Gabót meggyógyítani. Nem maradhatott volna velünk, nem lehetett volna teljes élete. Mi ezt nem tudtuk.
Napi két-három fejlesztésre vittük, orvostól orvosig száguldoztunk, segítséget kerestünk.
Nem hiszem, hogy jobb lett volna, ha tudjuk, hogy lehetetlen...
Egyszerűen nem ismertük ezt a szót.
Meg kellett tennünk mindent.
Küzdenünk kellett érte, a családunkért.
Ami pedig azután következett...
Igen, ha nekem valaki tizenhúsz éves koromban elmeséli, miken fogok keresztülmenni, bizony nem vállaltam volna.
Most sem tudom, hogyan következhettek a napok egymás után abban az időben.
Nem tudom, hogy nem állt meg a Föld, hogy nem szakadt le az ég...
Fogalmam sincs, hogy vettem levegőt, engedelmesen, mikor egy nagyra nőtt elefánt ült a mellkasomon. (Ül még most is nagyon sokszor.)
De végig. Gabó mellett és a búcsú után is mindig csak a következő problémára összpontosítottunk (együtt... Istivel). Nem egészében akartunk megoldást (túlélést) találni, hanem csak a következő orvost megtalálni, vizsgálat eredményét megérteni, gyógyszert beadni, rohamot átvészelni, orvossal beszélni, állapotot stabilizálni... elbúcsúzni... a következő légvételt, a következő korty ital, falat étel lenyelését, a következő átvirrasztott éjszakát túlélni.
Visszagondolva nem tudom, hogy éltük túl.
Sokkal többre képes az ember, ha muszáj, mint amire képesnek tartja magát.
Ezért nem akarom tudni, mi vár még rám.
Esélyt akarok adni annak, hogy megoldjam a helyzetet.
Még akkor is, ha kilátástalannak látszik a dolog.
Így már nem pesszimista a hozzáállás. Igaz?
Pláne, hogy tudom, nem vagyok egyedül.
Égen, Földön vannak társaim...