Anyósom és apósom 42. házassági évfordulóját ünnepeltük ma.

Itt voltak Nyúlék, Kingának is megünnepeltük a névnapját.

A következő mondatot mondta Nyúl:

"Kinga! Ne vedd ki a patkány farkát Zádi szájából!"

Egy IKEA-s játék patkányról volt szó - a félreértések elkerülése végett...

Egy kisebb baleset (amikor Zádi véletlenül megszúrta a száját a fogkeféjével) miatt vettem észre, hogy kibújik lassan a bal felső 4-eske is, így őt köszönthetjük a 9. fogacskaként.

Még éppen csak a hegye látható, de már áttörte az ínyét.

Nem csoda, hogy napok óta nem alszunk megint...

Esik az eső felénk, Zádi csodálkozva nézi, tetszik neki nagyon.

Volt viszont a napunkban egy olyan pont, amit én személy szerint nem különösebben élveztem, a család férfi tagjai viszont annál inkább.

A szomszédunk jött át szólni, hogy a két telek határán (ahol Zümi sokat szokott mászkálni - eddig ) valami sziszeg. Úgy látják, hogy egy kígyó...

Akik ismernek, azok tudhatják, hogy a nevem kötelez, én bizony rettegek a kígyóktól. Legyen bár sikló, vipera, vagy anakonda, én már a látványától szörnyet halok, nem kell sem a mérge, sem az ereje, hogy bajlódjon velem.

Nem találok magyarázatot a félelmemre, de mióta az eszemet tudom és irtózom minden szőrtelen, lábatlan állattól.

No, eddig sem voltam különösebben a természet gyermeke, nekem tökéletes környezet a panel (tudom, erre nem kellene büszkének lennem), de a szüleim telkére sem tettem be a lábam, miután siklókkal találkoztak. Nekem a híre is elég volt.

Mindenesetre a szomszédunk is megjegyezte, hogy most vagy két évig nem megy ki a kertjébe...

ÖÖÖ

Nos, én is megnézem, hova lépek ezentúl... majd... majd... ha kimegyek...

Az én hős párom viszont jól boldogult a helyzettel.

Szépen biztonságosan (a siklóra és magára nézve is) befogta, egy zsákba tette és elvitte messzire (de vajon elég messzire ) és ott szabadon engedte.

PFFF!

Jó nekem a panel...

Nem hiszem, hogy Zádi látta volna a növények ültetésének módját valaha is.

Bárhogy kutatok az emlékeimben, nem tudok felidézni egyetlen esetet sem, amikor ezzel találkozhatott volna.

Mindenesetre ma igencsak megdöbbentett.

Isti tegnap egy olyan föld mellett ment el, amin már le lett aratva a búza.

Volt egy pár leesett szál, amit összeszedett és hazahozott.

Megmutatta Zádinak, hogy ez a búza és adott neki kóstolót (amit ma egészben meg is találtam a pelusban).

Mára maradt még egy-két szál, amit én bontottam ki és kínáltam fel Zümikémnek.

Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy nagy munkában van az én babám.

Lyukat fúrt a földbe a kicsi ujjával és a mélyére tette a búzaszemet, ami a kezében volt.

Ezután betemette.

Hirtelen nem is jutottam szóhoz. (Pedig ez nem sűrűm történik meg velem.)

Olvastam már tanulmányt az emberiség kollektív tudatáról, amiben azt taglalják, hogy az újszülött ugye olyan, mint az ősember, akinek mindent fel kell fedeznie, meg kell tanulnia. A lényege, hogy e szerint a gondolatmenet szerint a ma született újszülöttek bizonyos kódolt ismereteket már születésük pillanatában hordoznak.

Első ilyen példa, ami az egészből eszembe jut, a gyermekrajzokhoz vezet minket.

Azt a kérdést tette fel, hogy egy panelházban, lakótelepen felnőtt óvodás, aki még életében nem látott sátortetős, cseréppel bevont házat, hogyhogy mégis azonnal úgy rajzolja?

És valóban, még én sem láttam soha olyan óvodást, aki panelt rajzolna, ha azt kérem tőle, hogy rajzoljon egy házat.

Kérdés az is, hogy ebben mennyi a konvenció, mennyiben tanítjuk önkéntelenül is a gyerekeknek, hogy így néz ki egy ház, és mennyiben hozza ezt valahonnan máshonnan.

Emlékszem ebben volt a zuhanós álmokról is szó.

Szinte mindenki álmodik életében egyszer-kétszer zuhanós álmot, de soha nem ér földet, hanem előbb felébred az ember.

Ezt azzal magyarázza, hogy csak azok az ősemberek maradtak életben, akik a fán meg tudtak kapaszkodni, de látták, ahogy a társuk leesik és elkapja egy ragadozó...

Sok információ ez, lehet, hogy az egész csak fölösleges agyi túlpörgése egy ráérő elmének, de mi van, ha mégis akad benne valami???

Mindenesetre meglepődtem.

Zádi elültette a búzaszemet

Kiütött.

Remélem hamar elmúlik, akármi is okozza ezt a kidőlést.

mennyit fogok ma írni.

Nem kifejezetten érzem jól magam.

Szédülök, durván ver a szívem, nem jó ez.

Szerintem csak az időváltozás. Legalábbis remélem.

Jó napunk volt, Zádi bemutatta, hogy egyedül is képes az autónk (Berci) csomagtartójába bemászni és ott hancúrozni, amíg mi almát szedtünk Isti unokatesójának a kertjében.

Csöpp babánk nagyon jókedvű. Anyukámék is voltak nálunk látogatóban, látszott Zümin, hogy nagyon örül nekik.

Sokat játszik, mókázik velünk. Nagyokat kacag - még mindig elérzékenyülök, amikor kacagni hallom...

Este történt valami nagyon megható dolog.

Három év és három hónap kellett ahhoz, hogy egy zene visszatérhessen az életünkbe - Gabóval, Zádival, apjukkal együtt.

Most is könnyeztünk, de már nem annyira fájdalmasan, csak meghatódva. Nem, nem is ez a jó kifejezés.

Talán olyan érzés, mint egy vulkán.

Belül izzik, kívül szikla szilárd dolog.

Ez most képzavar???

Egy jelenet, ami akkor, ott, szörnyű volt és gyönyörű. Fájdalmas. Egymásba kapaszkodós, szeretettel ölelős, búcsúzós, életben és kézben tartós.

Egy jelenet, ami most megismétlődött, csak más szereplőkkel kiegészülve.

Mert hiszem, hogy Gabó most is az apja kezében (és szívében) volt, de Zádi ölelte az apja nyakát, és bújt oda hozzám is, amikor nem bírtam csupán szemlélője lenni az eseményeknek.

Láttam az akkori filmet és a most pergő képeket.

A zene, amit nem kellett kikapcsolnom azonnal.

A nap, ami átírja a mozit egy sokkal emészthetőbb képsorrá.

Gabó érzi, hogy velünk van. Hiszem.

Zádi pedig... Mosolyogva fogadja könnyes szemű szülei rajongását.

A kép illusztráció!!!