Nagyon korán kezdődött a mai napom.

Zádi valamikor éjszaka beinvitált az ágyába szopira, és ott ragadtam.

Na, nem vagyok egy túlméretezett anyuka (mármint hosszra értve), hiszen 163 cm alacsony vagyok, de a 150 cm-es ágy még így is kicsinek tűnik.

Mikor ráébredtem, hogy a fél oldalam elzsibbadt, átevickéltem a mi ágyunkba.

Ekkor kezdődött a kálvária.

Zádi fázik, betakarom. Kitakarózik, hálózsákot adok rá.

Szopit kér megint, adok.

Felébred. Képtelenség visszaaltatni.

Így esett, hogy a napfelkeltét ébren köszöntöttük.

Ő persze már délelőtt kidőlt, hamar elaludt.

Csakhogy valahogy úgy alakult, hogy feltüsszögte magát (ezt én sem értettem, remélem nem bujkál benne valami) és csak karban volt hajlandó aludni tovább. Ezért aztán én nem reggeliztem, a teám kihűlt, de 11-körül azért pótoltam az evést és a hideg tea sem esett rosszul.

Amíg az ebédjére várt Zádikám, a lépcsőn ücsörögve babanyelven énekelt, majd a dal végére odabiggyesztett egy ÁMEN-t. Annyira aranyos volt, hogy össze-vissza pusziltam volna, ha nem néz rám várakozásteljesen, hogy énekeljem el a reggeli imádságot neki.

Hihetetlenül érthetően a tudtomra adja, mikor melyik dalt akarja hallani.

Mindegyiknek van jele. Megmutatja és vár.

Kicsi pocok...

Délután a soros alvás után hancúroztunk egy kicsit, aminek a vége az lett, hogy a vakondtúrást is megjárt (azóta kimosott/fertőtlenített) fésűm az ágy és a fal között kötött ki a földön. KÖSZIII!!!

Éppen szétszedtem a kordont, amit azért építettem az ágy mellé, hogy ha fiatalemberünk éjjel lemászna/esne, ne üsse meg magát, amikor mutatta, hogy ő bizony be akar mászni az ágy alá...

Először nem engedtem, mert már magam előtt láttam, amint megijed, és én nem tudok utána menni és kihúzni.

Szóval magam akartam bemászni a fésűért.

A derekamig jutottam, de ekkor Zümi rám feküdt, mint ahogy az apjára szokott, hogy fekvőtámaszozzak vele.

ÖÖÖ...

El tudjátok képzelni a jelenetet, amint az ágy alá préselve, derék tájon elakadva röhögök, miközben a fiammal a derekam kimaradt részén fekszik???

Na, valahogy kievickéltem és segítséget kértem anyósomtól, hogy vigyázzon rá, amíg én préselődök.

Csakhogy Zádi másképpen döntött.

Egy pillanat alatt bemászott és kihozta a fésűt.

Leesett az állam.

--o---

Csomagot hozott a postás.

Nem hallottuk, így bedobta a postaládába.

DT! Küldött egy meglepit.

Egy film, amiről már írt korábban és egy könyv, ami nekem nagyon-nagyon sokat jelent. Valamikor megvolt, aztán nem lett és most újra az enyém.

Köszönöm itt is!!!

Megint el fogom olvasni.

Nehéz lesz, de mégis jó.

Polcz Alaine tudta, értette, amin mi is keresztül estünk.

Végül pedig büszkeségem újabb állomása:

Zádi tud röfögni!!!

Bizony ám!

Ma tanulta.

Este pedig bemutatta, hogyan röfög a puszit dobáló repülő kismalac.

Nem, ezt nem akarjátok tudni...

Már írtam korábban, hogy minden reggel szertartásszerűen tesz sétát nagyapával Zádi.

Elmennek a boltba és vesznek kenyeret, meg egy kiflit Zümikémnek.

Ezt hazafelé megrágcsálja porontyunk, és megosztja az utcában lakó kutyák némelyikével.

Mindig ugyanazon az útvonalon, ugyanazokat a kutyákat és egyéb állatokat nézik meg.

Zádi nagyon élvezi, és már várja ezeket a sétákat.

Ma reggel, már korán indult a nagyszülők ajtajához és kopogott, sürgetve ezzel a nagyapját.

Mondtam neki, hogy lekéste, mert nagymama és nagyapa is odalent vannak már.

Gyorsan felöltöztettem és indultunk is lefelé.

Közben kérdeztem tőle, hogy mentek a boltba?

Erre ő majdnem tökéletesen kimondta: "BÓTBA"

Meg is ismételte, amikor meglátta apósomat.

Levittük a lépcsőn a babakocsiját és beleültettem.

Megkérdeztem tőle, hogy indultok?

Erre ő: INDU!

Olyan szépen ismétel, ha komolyan gondol valamit.

Ha csak arra kérem, hogy mondja utánam, nem mondja.

Ha viszont valami fontos neki, akkor magától is.

TÁTÓ - távirányító

NEM- na, ezt gyönyörűen artikulálva mondja, de még sosem ismételte meg, amikor kértem. Csak, ha neki fontos... jellemző...

A mai babasága pedig az volt, hogy amikor megérkezett a várva várt eső, teljes extázisba esett és futkosott mindegyikőnkhöz, hogy ESŐ, ESŐ!

Ezek után a dörgéstől megrettenve az előszobában lévő lépcső alsó fokára kuporodott, felhúzta a lábait maga alá és ott gubbasztott, tovább ismételgetve, hogy ESŐ!

Nehezen lehetett megnyugtatni.

Kicsit korábban egy autó hangjára azt hitte, hogy az apja jött meg a munkából, és nagy boldogan szaladgált, kiabálva, hogy APA!

Szegénykémnek nagy csalódás volt, hogy nem is ő jött.

Az eső után megint pocsolyázás ment, ahogy apa hazaért, bele is gázoltak. Mezítláb, dagonyázva.

Több váltás ruha, bővülő szókincs és egy fáradt, boldog baba a mai mérleg.

9 hónapig a méhemben hordtam, most a szívemben hordom tovább

nem lettem depressziós, nem sírom át a napokat, sőt, sokat nevetünk Zádival.

Nincs baj, nem történt semmi.

Jövünk, megyünk, intézkedünk, liftezünk, kukoricázunk, barackozunk, kergetőzünk, kacagunk.

Az utóbbi napokban Zümi (valószínűleg a meleg miatt) nem evett eleget - az általam megszokott mennyiséget - és elkezdtem rászokni, hogy nasikat adagolok (kukorica karikát, túrórudit csoki nélkül, mert azt nem szereti, tejszeletet, pogácsát - szóval nem édességet, cukrokat, meg ilyesmi), hogy legalább VALAMIT egyen.

Valóban nem a legjobb módszer, de nem bírtam elnézni, hogy nem eszik eleget.

Tudom, hogy kánikulában a felnőttek sem zabálnak, de mégis zavart.

Na, ma reggel Istikém, az én jobbik eszem a sarkára állt és letiltotta a család felnőtt tagjait a nasik adagolásáról.

Azt kérte, hogy szorítkozzunk a főétkezésekre (reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsi), maximum, ha rendesen megette az ételt, azután adhatunk desszertet. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a gyümölcsöket azóta sem eszi, csak az aszalt szilvát, és a tejtermékekre is pikkel, ezért örülök, ha a túrórudi túróját, vagy a tejszeletet megeszi.)

Szóval a reggeli kimaradt, mert nem akarta megenni.

Tízóraira is csak csöves főtt kukoricát majszolt, de nem sokat. (Ezt is férjemdrágával egyeztettem - hiába no, igaza volt... )

Na, az ebédre megérkezett a régen várt étvágy (mondjuk olyan nagyon meleg sem volt), az uzsonna is lecsúszott és a vacsi is.

Valóban rossz úton indultam, még jó, hogy a párom megálljt parancsolt.

(Be kell vallanom, reggel azért nem rajongtam az ötletéért... Pedig...)

Így telnek a napjaink.

Megvagyunk, jól vagyunk.

A történések mögötti könnyes szemmel látott pillanatok pedig sajnos bennem vannak, majd el fognak múlni.

Tudom.

Igen, Zádinak nevetős, kacagós anya kell. Meg is kapja.

Biztosan érzi, hogy most máshol is jár az eszem ezekben a napokban, nincs illúzióm, hogy nem így lenne.

Ez most így van.

Lehet, hogy tehetnék ellene, de nem is feltétlenül akarok.

Máskor nyugodtan beszélek róla, nem sírok állandóan, nem vagyok depressziós, nem élek a halálban, nem tabu Zádinak mesélni Gabóról, a család is sokat emlegeti, része az életünknek, szóval nem hiszem, hogy ez beteges lenne.

Mégis tehetetlenül nézem végig a fejemben le-lejátszódó képsorokat, párhuzamosan a valósággal. Hihetetlen nagy a kontraszt az egészséges eleven érdeklődő és a búcsúra készülő majdnem 17 hónaposok között.

Kettejük élete már a fogantatáskor, vagy még előtte összekapcsolódott.

Nem hiszem, hogy Zádinak hátránya lenne abból, ha mostanában kicsit jobban Gabóra is hangolom a pillanataimat.

Elsőszülöttünk 17 hónapot és 2 hetet élt.

Zádi augusztus 11-én lesz 17 hónapos és 2 hetes.

Gabó 530 napot élt.

Zümi augusztus 12-én lesz 530 napos.

Gabó több, mint egy hónapot kórházban töltött Debrecenben, készülődve az útra.

Amikor ennyi idős volt, mint most Zádi, már tudtuk, hogy nem jövünk haza.

Minden pillanatban látom, miről maradt le Gabó.

Szeretném, ha Zádi élményein keresztül Gabó is átélhetné a Világot.

Szerintem augusztus közepéig lesznek még ilyesmi megjegyzések.

Ettől még nem fordultam be, nem "büntetem" Zádit búskomorsággal, de itt, le merem írni, amit belül gondolok.

Bizony többször lesz könnyes a szemem mostanában, mint amúgy.

Nem, ezt megszokni nem lehet, csak megtanulni élni vele.