nem lettem depressziós, nem sírom át a napokat, sőt, sokat nevetünk Zádival.

Nincs baj, nem történt semmi.

Jövünk, megyünk, intézkedünk, liftezünk, kukoricázunk, barackozunk, kergetőzünk, kacagunk.

Az utóbbi napokban Zümi (valószínűleg a meleg miatt) nem evett eleget - az általam megszokott mennyiséget - és elkezdtem rászokni, hogy nasikat adagolok (kukorica karikát, túrórudit csoki nélkül, mert azt nem szereti, tejszeletet, pogácsát - szóval nem édességet, cukrokat, meg ilyesmi), hogy legalább VALAMIT egyen.

Valóban nem a legjobb módszer, de nem bírtam elnézni, hogy nem eszik eleget.

Tudom, hogy kánikulában a felnőttek sem zabálnak, de mégis zavart.

Na, ma reggel Istikém, az én jobbik eszem a sarkára állt és letiltotta a család felnőtt tagjait a nasik adagolásáról.

Azt kérte, hogy szorítkozzunk a főétkezésekre (reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsi), maximum, ha rendesen megette az ételt, azután adhatunk desszertet. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a gyümölcsöket azóta sem eszi, csak az aszalt szilvát, és a tejtermékekre is pikkel, ezért örülök, ha a túrórudi túróját, vagy a tejszeletet megeszi.)

Szóval a reggeli kimaradt, mert nem akarta megenni.

Tízóraira is csak csöves főtt kukoricát majszolt, de nem sokat. (Ezt is férjemdrágával egyeztettem - hiába no, igaza volt... )

Na, az ebédre megérkezett a régen várt étvágy (mondjuk olyan nagyon meleg sem volt), az uzsonna is lecsúszott és a vacsi is.

Valóban rossz úton indultam, még jó, hogy a párom megálljt parancsolt.

(Be kell vallanom, reggel azért nem rajongtam az ötletéért... Pedig...)

Így telnek a napjaink.

Megvagyunk, jól vagyunk.

A történések mögötti könnyes szemmel látott pillanatok pedig sajnos bennem vannak, majd el fognak múlni.

Tudom.

Igen, Zádinak nevetős, kacagós anya kell. Meg is kapja.

Biztosan érzi, hogy most máshol is jár az eszem ezekben a napokban, nincs illúzióm, hogy nem így lenne.

Ez most így van.

Lehet, hogy tehetnék ellene, de nem is feltétlenül akarok.

Máskor nyugodtan beszélek róla, nem sírok állandóan, nem vagyok depressziós, nem élek a halálban, nem tabu Zádinak mesélni Gabóról, a család is sokat emlegeti, része az életünknek, szóval nem hiszem, hogy ez beteges lenne.

Mégis tehetetlenül nézem végig a fejemben le-lejátszódó képsorokat, párhuzamosan a valósággal. Hihetetlen nagy a kontraszt az egészséges eleven érdeklődő és a búcsúra készülő majdnem 17 hónaposok között.

Kettejük élete már a fogantatáskor, vagy még előtte összekapcsolódott.

Nem hiszem, hogy Zádinak hátránya lenne abból, ha mostanában kicsit jobban Gabóra is hangolom a pillanataimat.

Elsőszülöttünk 17 hónapot és 2 hetet élt.

Zádi augusztus 11-én lesz 17 hónapos és 2 hetes.

Gabó 530 napot élt.

Zümi augusztus 12-én lesz 530 napos.

Gabó több, mint egy hónapot kórházban töltött Debrecenben, készülődve az útra.

Amikor ennyi idős volt, mint most Zádi, már tudtuk, hogy nem jövünk haza.

Minden pillanatban látom, miről maradt le Gabó.

Szeretném, ha Zádi élményein keresztül Gabó is átélhetné a Világot.

Szerintem augusztus közepéig lesznek még ilyesmi megjegyzések.

Ettől még nem fordultam be, nem "büntetem" Zádit búskomorsággal, de itt, le merem írni, amit belül gondolok.

Bizony többször lesz könnyes a szemem mostanában, mint amúgy.

Nem, ezt megszokni nem lehet, csak megtanulni élni vele.