mennyit fogok ma írni.

Nem kifejezetten érzem jól magam.

Szédülök, durván ver a szívem, nem jó ez.

Szerintem csak az időváltozás. Legalábbis remélem.

Jó napunk volt, Zádi bemutatta, hogy egyedül is képes az autónk (Berci) csomagtartójába bemászni és ott hancúrozni, amíg mi almát szedtünk Isti unokatesójának a kertjében.

Csöpp babánk nagyon jókedvű. Anyukámék is voltak nálunk látogatóban, látszott Zümin, hogy nagyon örül nekik.

Sokat játszik, mókázik velünk. Nagyokat kacag - még mindig elérzékenyülök, amikor kacagni hallom...

Este történt valami nagyon megható dolog.

Három év és három hónap kellett ahhoz, hogy egy zene visszatérhessen az életünkbe - Gabóval, Zádival, apjukkal együtt.

Most is könnyeztünk, de már nem annyira fájdalmasan, csak meghatódva. Nem, nem is ez a jó kifejezés.

Talán olyan érzés, mint egy vulkán.

Belül izzik, kívül szikla szilárd dolog.

Ez most képzavar???

Egy jelenet, ami akkor, ott, szörnyű volt és gyönyörű. Fájdalmas. Egymásba kapaszkodós, szeretettel ölelős, búcsúzós, életben és kézben tartós.

Egy jelenet, ami most megismétlődött, csak más szereplőkkel kiegészülve.

Mert hiszem, hogy Gabó most is az apja kezében (és szívében) volt, de Zádi ölelte az apja nyakát, és bújt oda hozzám is, amikor nem bírtam csupán szemlélője lenni az eseményeknek.

Láttam az akkori filmet és a most pergő képeket.

A zene, amit nem kellett kikapcsolnom azonnal.

A nap, ami átírja a mozit egy sokkal emészthetőbb képsorrá.

Gabó érzi, hogy velünk van. Hiszem.

Zádi pedig... Mosolyogva fogadja könnyes szemű szülei rajongását.