költözött ma hozzánk.

A neve: PACI

Zádi pakol rá, felmászik, és mozgatni próbálja, kicsit megül rajta... majd... majdnem... leesik.

Még nem lehet egyedül hagyni vele, de nagyon izgatja a fantáziáját.

Ha abból indulok ki, hogy az üzletekben található valamennyi hintalóra megpróbáltuk már ráültetni, de nem volt hajlandó rajta maradni, nos ez hatalmas előre lépés.

Azt az elképedést azért el tudjátok képzelni, milyen képet vágtam, amikor megláttam a hugim autójának csomagtartójában?!?!?!?!

Köszi ezúton is!!!

Pacinak jó dolga lesz nálunk!

Bizony bizony világunk középpontjában születése óta Zádi áll.

Most, hogy ismerősök újszülött babáiról még a kórházban készült képeket nézegetem, akkor tudatosodott bennem, hogy teljesen megváltozott az életünk, mióta velünk van.

Vártuk, vágytunk rá. Nem csak mi, a szülei, de az egész család, a rokonok, a barátaink, az ismerőseink és ismeretlen ismerősök is.

Egy szempillantásra (de tényleg forgószél sebességével) alakultak át a dolgok.

Már a kórházban sem hagytam magára kartávolságon kívül, ha csak nem volt feltétlenül szükséges (wc-re, zuhanyozni, vagy vizsgálatra mentem - ilyenkor valamelyik megbízható szobatárs kartávolságába igazítottam a kiskocsiját.

Azóta is minden rezdülését végig kísérjük. Szerencsénk van, hogy a nagyszülőkkel élünk és így tényleg be tudjuk osztani, hogy valaki minden pillanatban legyen vele.

TUDOM, hogy ezt ennyire nem lenne muszáj...

TUDOM, hogy esetleg visszaüthet a dolog, mert később is ugyanilyen figyelmet fog megkövetelni magának, ha tesója lesz (remélem), vagy elköltözünk a nagyszülőktől, és több felé kell majd szakadnom.

Szóval tudom, érzem a veszélyeket, de jelenleg csak gyönyörködöm benne és a világában.

Olyan göndöreket tud kacagni és szívből sírni. Kedvesen huncutkodik, és egyértelműen jelzi, hogy bizony tudja, ki hiányzik a leltárból.

Most pár napja nagyon apás. Kiélvezi, hogy kicsit többet tud velünk lenni a párom.

De minden boldogságát velünk akarja megosztani, minden finomságból ad, amit ő eszik, nekünk kacag, minket simít és ölel.

Kiélvezzük, amíg csak lehet.

Egyszer úgyis ciki lesz anyától puszit kapni és őt ölelni.

De addig még miénk a világ.

Ma nálunk voltak a szüleim és a tesóm (hozta a kutyáját is) és nagy játék kerekedett.

Zádi még aludt, amikor megérkeztek, de amint felébredt, feltalálta magát. Látszott, hogy örül a látogatóknak.

Boldog, kiegyensúlyozott kis ember!

Az igazi férfi profi módon borotválkozik.

Igen... a kisujját tessék megfigyelni ezen a képen, és a kóbászoson is!

Kék vér...

Már kellett.

Most a korábbiakkal kezdem.

Tegnap nem írtam le, mert nem volt hozzá képem: levágattam a hajam.

Nyilván fodrász után "belőve" máshogy mutat, mint ma reggel, de még mindig tetszik. Szóval van remény.

Úgy kezdődött, hogy Zádi születésével megkezdődött az egyik legcsodálatosabb élmény, a szoptatás. Ennek pedig a mellékhatása nálam, hogy csomóban hullik a hajam. Azóta is, kitartóan. Csoda, hogy még nem vagyok teljesen kopasz.

Mivel sokat ölelgetem a picit, így zavart, ha lógott a hajam (ami amúgy sem fordult elő gyakran, mert egyszerűen nem szoktam kibontva hordani), így aztán feltekertem a fejemre és még éjjel is így volt, hiszen nem akartam, hogy Zádit zavarja.

Ezért aztán a hajam nem is volt túl boldog. Megviselték az események, hogy úgy mondjam.

Ezek voltak a magyarázatok.

Az ok pedig valahol Poli barátunk mondatában van, miszerint ha egy nő életében valami krízis, vagy váltás következik be, elmegy fodrászhoz és drasztikus átalakulást követ el.

Valami ilyesmi történhetett.

Ha túl leszünk rajta, szerintem konkrétabb leszek majd.

Most a családon kívül igen kevesek tudnak róla. De megoldjuk. Valahogy.

De evezzünk vidámabb vizekre.

Szép napunk volt, még egy kis családi csavargás is belefért, amit Zádi úgy "hálált" meg, hogy egyfolytában evett valamit.

Ja, és nem volt hajlandó az apját elengedni, ha nem babakocsiban ült.

Apa kellett, hogy vigye, nem tehette le, nem vehettem át. Kapaszkodott a nyakába, a ruhájába, visított, ha el akartam venni, pedig a könyvelőnél például jobb lett volna, ha a saját papírjait ő pakolgatja. Ám nem ez történt. Zádi az apján, én papíroztam, a könyvelő pedig vigyorgott.

Egyértelmű, hogy többet akar az apjából. Amikor meg együtt vannak, azt maximálisan kiélvezi.

Az én pasijaim.

szépen a JÓGONDOL-okat!

Pici fiúcska és az édesapja túl vannak a műtéten.

Rendben vannak, bár a vese még nem indult be.

Pár napja van az "észhez térésre", reméljük a legjobbakat.

Beszéltem az anyukával, jó volt hallani a részleteket.

Bízzunk benne, hogy végre elindulhat az új életük!!!