Bizony bizony világunk középpontjában születése óta Zádi áll.
Most, hogy ismerősök újszülött babáiról még a kórházban készült képeket nézegetem, akkor tudatosodott bennem, hogy teljesen megváltozott az életünk, mióta velünk van.
Vártuk, vágytunk rá. Nem csak mi, a szülei, de az egész család, a rokonok, a barátaink, az ismerőseink és ismeretlen ismerősök is.
Egy szempillantásra (de tényleg forgószél sebességével) alakultak át a dolgok.
Már a kórházban sem hagytam magára kartávolságon kívül, ha csak nem volt feltétlenül szükséges (wc-re, zuhanyozni, vagy vizsgálatra mentem - ilyenkor valamelyik megbízható szobatárs kartávolságába igazítottam a kiskocsiját.
Azóta is minden rezdülését végig kísérjük. Szerencsénk van, hogy a nagyszülőkkel élünk és így tényleg be tudjuk osztani, hogy valaki minden pillanatban legyen vele.
TUDOM, hogy ezt ennyire nem lenne muszáj...
TUDOM, hogy esetleg visszaüthet a dolog, mert később is ugyanilyen figyelmet fog megkövetelni magának, ha tesója lesz (remélem), vagy elköltözünk a nagyszülőktől, és több felé kell majd szakadnom.
Szóval tudom, érzem a veszélyeket, de jelenleg csak gyönyörködöm benne és a világában.
Olyan göndöreket tud kacagni és szívből sírni. Kedvesen huncutkodik, és egyértelműen jelzi, hogy bizony tudja, ki hiányzik a leltárból.
Most pár napja nagyon apás. Kiélvezi, hogy kicsit többet tud velünk lenni a párom.
De minden boldogságát velünk akarja megosztani, minden finomságból ad, amit ő eszik, nekünk kacag, minket simít és ölel.
Kiélvezzük, amíg csak lehet.
Egyszer úgyis ciki lesz anyától puszit kapni és őt ölelni.
De addig még miénk a világ.
Ma nálunk voltak a szüleim és a tesóm (hozta a kutyáját is) és nagy játék kerekedett.
Zádi még aludt, amikor megérkeztek, de amint felébredt, feltalálta magát. Látszott, hogy örül a látogatóknak.
Boldog, kiegyensúlyozott kis ember!