Most a korábbiakkal kezdem.
Tegnap nem írtam le, mert nem volt hozzá képem: levágattam a hajam.
Nyilván fodrász után "belőve" máshogy mutat, mint ma reggel, de még mindig tetszik. Szóval van remény.
Úgy kezdődött, hogy Zádi születésével megkezdődött az egyik legcsodálatosabb élmény, a szoptatás. Ennek pedig a mellékhatása nálam, hogy csomóban hullik a hajam. Azóta is, kitartóan. Csoda, hogy még nem vagyok teljesen kopasz.
Mivel sokat ölelgetem a picit, így zavart, ha lógott a hajam (ami amúgy sem fordult elő gyakran, mert egyszerűen nem szoktam kibontva hordani), így aztán feltekertem a fejemre és még éjjel is így volt, hiszen nem akartam, hogy Zádit zavarja.
Ezért aztán a hajam nem is volt túl boldog. Megviselték az események, hogy úgy mondjam.
Ezek voltak a magyarázatok.
Az ok pedig valahol Poli barátunk mondatában van, miszerint ha egy nő életében valami krízis, vagy váltás következik be, elmegy fodrászhoz és drasztikus átalakulást követ el.
Valami ilyesmi történhetett.
Ha túl leszünk rajta, szerintem konkrétabb leszek majd.
Most a családon kívül igen kevesek tudnak róla. De megoldjuk. Valahogy.
De evezzünk vidámabb vizekre.
Szép napunk volt, még egy kis családi csavargás is belefért, amit Zádi úgy "hálált" meg, hogy egyfolytában evett valamit.
Ja, és nem volt hajlandó az apját elengedni, ha nem babakocsiban ült.
Apa kellett, hogy vigye, nem tehette le, nem vehettem át. Kapaszkodott a nyakába, a ruhájába, visított, ha el akartam venni, pedig a könyvelőnél például jobb lett volna, ha a saját papírjait ő pakolgatja. Ám nem ez történt. Zádi az apján, én papíroztam, a könyvelő pedig vigyorgott.
Egyértelmű, hogy többet akar az apjából. Amikor meg együtt vannak, azt maximálisan kiélvezi.
Az én pasijaim.