Nem Zádi van a képen. Ő ráadásul ennél jobban közeledett a földhöz...

Elég zanzásított napot zártunk.

Reggel templom, futás haza, Zádi semmit nem aludt egész délelőtt. De nem csak nem aludt, enni sem akart.

Hazaérkezés után gyorsan megetettem és már aludt is.

Délután megint futottunk. Sétakávé volt betervezve.

Ez olyan babakocsis sétát jelent Ivett és köztem, amibe időnként kávé nem is kerül (ma sem ) csak sétálunk és világmegváltunk.

Eredetileg a hőálló papírpohárban elvitelre kért és babasétáltatással összekötött (be már a gyerekek miatt nem tudunk ülni) problémamegoldás volt. Mára a kávé nem is olyan fontos...

Szóval nagy séta, Zümi nem aludt megint, de legalább nagyot uzsonnázott.

Amikor onnan is megérkeztünk, az itthoni első utunk a kertbe vezetett nagyszülőkeresés céljából.

Meg is találtuk őket hamar, Zádi követte is a jó példát kertészkedésben és hasra vágta magát (szándékosan kivételesen) a földre. Élvezte, amint a kezei siklanak a földkupacokon, túrta-fúrta, mint egy igazi kisvakondtanonc.

Nagyon-nagyon élvezte.

Már előre látom, hogy nyáron vissza sem lehet tartani így a kertben fogunk élni.

Valahogy valahonnan már kiderült a számunkra, hogy nincs, nem lesz egyszerű életünk.

Mindenért meg kell fizetnünk. Néha kisebb, néha túl nagy az ár...

Egy ideje nagyon nehéz időszakot élünk. Sajnos mostanra hónapokban mérhető az egyelőre megoldhatatlannak látszó probléma.

Próbáltuk hessegetni a ránk nehezedő teher súlyát, mondván van még időnk megtalálni a kiutat. Azután sietősre fogtuk a megoldás keresését. Időnként valamelyikünk el- elcsüggedt, de a másik magával tudta ráncigálni, hogy ne adja fel.

A következő szint az egymás rágása lett, sajnos nem múlik el nyomtalanul a stressz. Nem hibáztatjuk a másikat, de valahogy mégis úgy tűnik.

Vártunk segítséget, hiszen mi is megtennénk fordított esetben, de... nem, ezt a mondatot nem fejezem be.

Végül a mai napon beleestünk a gödörbe mindketten.

A március 23-24 éjszakájától április 28-ig tartó időszakban egyetlen nap van, amikor mégis jobban érzem magam, ez a mai, az április 2.

Ekkor volt Gabó keresztelője az intenzív osztályon.

Boldog vagyok, hogy így történt. Nem a hely miatt. De örülök, hogy megtörtént.

Ráadásul nagy szeretetben.

Délelőtt 11-kor, amikor Tibor elkezdte a szertartást, ma is Gabónál voltunk. Tettünk-vettünk, beszéltünk hozzá, csak rá és az öcsikéjére koncentráltunk.

Aztán délután egy beszélgetés alkalmával előkerültek a bajok.

Sajnos mindenképpen el kellett mondanunk neki, hogy mi a helyzet. Érintett, vagy csak mi tettük azzá.

Nem számít.

Nem esett jól sem a beszélgetés, sem a végeredmény.

Mégis, valahol a távolban pislákol valami halvány remény.

Sokat imádkoztam az elmúlt időben.

Be kell vallanom, hogy az ismerősök (és ismeretlen ismerősök) problémáin, egészségén kívül bizony magunkért is, hogy találjunk már valamilyen megoldást.

Sajnos eléggé elcsüggedtem mára.

Nem lenne szabad, de mégis megtörtént.

Hinni kell és bízni, de kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás ezügyben.

Erre ma, éppen ma, a keresztelő évfordulóján szembe találkoztam egy dallal.

Tudom, hogy hallottam már. Azt is, hogy tetszett.

De ma érintett meg igazán.

Ma kellett hallanom, hogy szégyelljem magam a csüggedésért, a kétségbeesésért.

Bőgnöm kellett, úgy igazán, rázkódósan.

A múltért, a jelenért, a jövőnkért...

Ezért...

Majdnem olyan lett a torta, amilyennek Barni megálmodta.

Majdnem ráment egy napunk, amíg elkészült.

Majdnem megúsztuk balhé nélkül... és majdnem láttam az arcát, amikor meglátta a kész tortát.

Majdnem elsírtam magam a helyzeten, de majdnem nevetséges lett volna ilyenen sírni.

Kár.

Hiányzik Vidi.

Ez a nap mindig eszembe juttatja a mi mókás - bohókás mindenlébenkanál barátunkat.

Hiszem, hogy nem a betegsége győzött, hanem odaát volt rá szükség.

Most aztán körül van véve szebbnél szebb lányokkal.

Hiszem, remélem, hogy boldog!

A fiúk ma nagyot sétáltak a kertben, amíg mi Barninak - a mi csodálatos keresztfiúnknak - a szülinapi tortáját készítettük.

Egyszerre apró lépések hallatszottak az előszoba felől és az én kis mókusom 2 szál százszorszéppel a kezében érkezett meg. Virágot szedtek!!!

Nagymama és én is kaptunk egy-egy szál virágot. A történet pedig, ami hozzá tartozott az volt, hogy meglátta a százszorszépet, és azt mondta "anya". Emiatt le is szedték és behozták nekünk. (Most éppen préselem a jövőnek. )

A másik első, hogy ma kapott először tojássárgáját a kismuki.

A főzelékébe keverve egy negyed tojássárgáját. Megette ügyesen. Szépen lassan hozzá kell szoktatni a szervezetét a tojáshoz, mert a 15 hónapos oltás tojás alapú, így addigra már fel kell tudnia dolgozni. Nem hiszem, hogy bármi baj lenne vele, mert ööö izé már volt, hogy kapott a nekünk főzött (4 tojásos) normás kifőtt tésztából 1-2 darabot. Úgy saccoltam, hogy elég nagy már és nem sok tojás lehet ebben a pár darabban.

Mindenesetre nem volt baja belőle, így bizakodó vagyok.

Kaptunk engedélyt a túróra is (egyelőre kizárólag laktózmentesre), így majd azt is kipróbáljuk.

A rendszer most az, hogy ma kapott ugyebár tojást (1/4-et), három nap múlva kaphat megint 1/4-et, majd megint három nappal később egy felet és újabb három nap múltán újabb felet. Ezután kaphat csak egy egész sárgáját. Utána kiderítem a fehérjét is.

Amikor már majd félnél tartunk, akkor tartunk egy kis szünetet és beiktatjuk a túrórudit.

Szerintem tetszeni fog neki, mert ma Gesztenye Marcit kapott (úgy néz ki, mint a túrórudi, csak nem tejtermék van benne, hanem gesztenyemassza és meggysűrítmény). Nagyon ízlett neki. Egyet megevett délelőtt, egyet meg délután.

Nagyon kíváncsi vagyok hogy sikerül a torta holnapra. Ha jó lesz, lefotóztatom Istivel.

Na miért fulladt kudarcba Zádi életének első galamb kalandja???

Nem is az én fiam lenne, ha nem így történt volna...

Nos, hogy is kezdjem... Én tényleg adtam enni ennek a kis soványka, sőt kifejezetten poszka emberkének...

Igen, aki arra tippelt, hogy a galambok kajájára startolt rá, annak igaza van...

Az úgy volt, hogy a sétáló utcán voltunk csavarogni Nyúllal és Kingivel.

A picikék meglátták a galambokat, mi pedig akartuk hagyni, hogy tapasztalatot szerezzenek és hajkurásszák kedvükre a szárnyasokat.

Kinginél ez be is jött. Zádit is kivettem a babakocsiból, annak rendje és módja szerint el is kezdett futni a galambok után, majd amikor elüldözte őket... lehajolt, hogy felszedje a kenyérdarabot, amit azelőtt a csőrösök csipegettek...

Brrrrrr! Még a hideg is kiráz, ha rá gondolok.

Pedig alighanem hozzá kell szoknom majd a fiam és az állatok különböző találkozásához.

Mindenesetre most felkaptam a fiatalurat, és nem hagytam neki, hogy galambkajázzon.

Még ilyet! Nem a galamb érdekli, hanem a kajájuk!!!

Igen, ez az én haspókom.