Életünk leckéje

 2011.04.02. 23:43

Valahogy valahonnan már kiderült a számunkra, hogy nincs, nem lesz egyszerű életünk.

Mindenért meg kell fizetnünk. Néha kisebb, néha túl nagy az ár...

Egy ideje nagyon nehéz időszakot élünk. Sajnos mostanra hónapokban mérhető az egyelőre megoldhatatlannak látszó probléma.

Próbáltuk hessegetni a ránk nehezedő teher súlyát, mondván van még időnk megtalálni a kiutat. Azután sietősre fogtuk a megoldás keresését. Időnként valamelyikünk el- elcsüggedt, de a másik magával tudta ráncigálni, hogy ne adja fel.

A következő szint az egymás rágása lett, sajnos nem múlik el nyomtalanul a stressz. Nem hibáztatjuk a másikat, de valahogy mégis úgy tűnik.

Vártunk segítséget, hiszen mi is megtennénk fordított esetben, de... nem, ezt a mondatot nem fejezem be.

Végül a mai napon beleestünk a gödörbe mindketten.

A március 23-24 éjszakájától április 28-ig tartó időszakban egyetlen nap van, amikor mégis jobban érzem magam, ez a mai, az április 2.

Ekkor volt Gabó keresztelője az intenzív osztályon.

Boldog vagyok, hogy így történt. Nem a hely miatt. De örülök, hogy megtörtént.

Ráadásul nagy szeretetben.

Délelőtt 11-kor, amikor Tibor elkezdte a szertartást, ma is Gabónál voltunk. Tettünk-vettünk, beszéltünk hozzá, csak rá és az öcsikéjére koncentráltunk.

Aztán délután egy beszélgetés alkalmával előkerültek a bajok.

Sajnos mindenképpen el kellett mondanunk neki, hogy mi a helyzet. Érintett, vagy csak mi tettük azzá.

Nem számít.

Nem esett jól sem a beszélgetés, sem a végeredmény.

Mégis, valahol a távolban pislákol valami halvány remény.

Sokat imádkoztam az elmúlt időben.

Be kell vallanom, hogy az ismerősök (és ismeretlen ismerősök) problémáin, egészségén kívül bizony magunkért is, hogy találjunk már valamilyen megoldást.

Sajnos eléggé elcsüggedtem mára.

Nem lenne szabad, de mégis megtörtént.

Hinni kell és bízni, de kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás ezügyben.

Erre ma, éppen ma, a keresztelő évfordulóján szembe találkoztam egy dallal.

Tudom, hogy hallottam már. Azt is, hogy tetszett.

De ma érintett meg igazán.

Ma kellett hallanom, hogy szégyelljem magam a csüggedésért, a kétségbeesésért.

Bőgnöm kellett, úgy igazán, rázkódósan.

A múltért, a jelenért, a jövőnkért...

Ezért...

A bejegyzés trackback címe:

https://vianya.blog.hu/api/trackback/id/tr26489653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

emmamam 2011.04.03. 07:48:12

sejtésem sincs, hogy mi lehet a baj, de, hogy nagy, az sajnos kiderül a bejegyzéseidből... sok-sok-sok erőt nektek, és... hát, nem is tudom, mit mondjak... :(

sedina 2011.04.03. 22:20:29

Én is drukkolok nektek, bár tényleg fogalmam sincs, hogy miért is. H-S. Edina

Vianya 2011.04.03. 22:26:46

Köszönöm a drukkokat, az együttérzést. Sokat jelent. Ne haragudjatok, hogy nem írtam, írok konkrétabban erről, de nem csak engem érint és a családi megegyezés szerint egyelőre nem mesélhetek róla. Talán majd ha túl leszünk rajta. De köszönöm, hogy velünk vagytok!

Anita. 2011.04.03. 23:07:48

Valóban gyönyörű, szívhez szóló, és megható ez a dal... Hiszem, hogy erőre kaptál, és hogy a hegycsúcson érzed magad, ahova az Úr mindig felemel. Soha nem hagy egyedül: Viharokban Ő az erős várunk, mikor szélvész dúl, karjába zár... Biztosan minden megoldódik, maradj erős, gondolatban veled vagyok, és nagyon - nagyon drukkolok, hogy megoldódjon a most oly nehéznek tűnő probléma. Bármi is legyen az. Puszi a meseszép kicsifiadnak. :)

emmamam 2011.04.04. 12:56:37

Nem is kell mesélned. :) A lényegen nem változtat - így is veletek vagyunk, már amennyire tudunk. :)
süti beállítások módosítása