Valahogy valahonnan már kiderült a számunkra, hogy nincs, nem lesz egyszerű életünk.

Mindenért meg kell fizetnünk. Néha kisebb, néha túl nagy az ár...

Egy ideje nagyon nehéz időszakot élünk. Sajnos mostanra hónapokban mérhető az egyelőre megoldhatatlannak látszó probléma.

Próbáltuk hessegetni a ránk nehezedő teher súlyát, mondván van még időnk megtalálni a kiutat. Azután sietősre fogtuk a megoldás keresését. Időnként valamelyikünk el- elcsüggedt, de a másik magával tudta ráncigálni, hogy ne adja fel.

A következő szint az egymás rágása lett, sajnos nem múlik el nyomtalanul a stressz. Nem hibáztatjuk a másikat, de valahogy mégis úgy tűnik.

Vártunk segítséget, hiszen mi is megtennénk fordított esetben, de... nem, ezt a mondatot nem fejezem be.

Végül a mai napon beleestünk a gödörbe mindketten.

A március 23-24 éjszakájától április 28-ig tartó időszakban egyetlen nap van, amikor mégis jobban érzem magam, ez a mai, az április 2.

Ekkor volt Gabó keresztelője az intenzív osztályon.

Boldog vagyok, hogy így történt. Nem a hely miatt. De örülök, hogy megtörtént.

Ráadásul nagy szeretetben.

Délelőtt 11-kor, amikor Tibor elkezdte a szertartást, ma is Gabónál voltunk. Tettünk-vettünk, beszéltünk hozzá, csak rá és az öcsikéjére koncentráltunk.

Aztán délután egy beszélgetés alkalmával előkerültek a bajok.

Sajnos mindenképpen el kellett mondanunk neki, hogy mi a helyzet. Érintett, vagy csak mi tettük azzá.

Nem számít.

Nem esett jól sem a beszélgetés, sem a végeredmény.

Mégis, valahol a távolban pislákol valami halvány remény.

Sokat imádkoztam az elmúlt időben.

Be kell vallanom, hogy az ismerősök (és ismeretlen ismerősök) problémáin, egészségén kívül bizony magunkért is, hogy találjunk már valamilyen megoldást.

Sajnos eléggé elcsüggedtem mára.

Nem lenne szabad, de mégis megtörtént.

Hinni kell és bízni, de kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás ezügyben.

Erre ma, éppen ma, a keresztelő évfordulóján szembe találkoztam egy dallal.

Tudom, hogy hallottam már. Azt is, hogy tetszett.

De ma érintett meg igazán.

Ma kellett hallanom, hogy szégyelljem magam a csüggedésért, a kétségbeesésért.

Bőgnöm kellett, úgy igazán, rázkódósan.

A múltért, a jelenért, a jövőnkért...

Ezért...