Neten talált babaszáj. Zádié most éppen jobban hasonlít valami fekete bőrű emberére, olyan duzzadt...

Reggel feszkóval kezdtünk, szinte beestünk istentiszteletre.

Gabócámnál jártunk utána, majd hazajöttünk, ahol az én babácskám éppen délelőtti álmát aludta.

Amint felébredt, kimentünk az udvarra megnézni apát és nagyapát, amint metszenek a kertben, nagymama pedig a virágágyásait tisztázta.

Amíg odakint bóklásztunk, megjött Nyúl a fiaiért, akik nálunk aludtak. Itt kapta a telefont, hogy bizony lánykájuk megbetegedett. Ha minden igaz, ez az egy napos teljes kiürítéses történet lesz.

Azóta pánikolok, remélve, hogy Zádi elkerüli.

Az elmúlt napokban Kingi sokat volt nálunk, ráadásul a két pici egymás után eszik-iszik, mint a jó ikrek...

Szóval vajmi kevés reményem lehet, hogy megússzuk, de a remény hal meg utoljára.

Miközben ezen kattogtam, Zádi megszerezte a kabátját és úgy gondolta, vicces lesz, ha fordítva veszi fel. Az arcára fordítva a kapucniját. Még mielőtt levehettem volna, esett egy nagyot, felrepedt az ajka, sírt szegénykém, rendesen vérzett is neki.

Megijedt, megijedtem. Ismételgettem, hogy a fejsebek nagyon véreznek, nem akkora a gond, mint látszik, de majdnem belehaltam mégis belül, mert utálom, ha fáj neki, ha vérzik, szóval áááááááááááá!

Megnéztem a fogait, megvannak, egyéb sérülés nincs. Hideg vízzel kimostam a száját (amennyire engedte), az össze is húzta a sebet valamennyire.

Elég hamar elállt a vérzés, bele is aludt drágám a nyugtatásba. Cicit nem mertem adni neki, mert úgy tudom, ha fájdalomra szopit kapnak a babák, az étkezési zavarhoz vezethet később, mert akkor is evéssel próbálják a fizikai, vagy lelki bajaikat orvosolni.

Szóval öleltem, ringattam, csitítottam, meg is lett a hatása, szépen elaludt.

Mindenesetre azért valószínűleg újra álmodhatta, mert felült alvás közben reszketve, és ijedtség volt az arcán. Odabújtam, megszeretgettem és hamar visszaaludt.

Délután Kingiért aggódtunk, Zádikám nyűgösködött, bár egy szavam nem lehet, mert a szájában lévő seb ellenére szépen tud szopizni és enni is, csak a pufit hanyagolja, mert hozzátapad a szájához, ami kellemetlen neki.

Remélem hamar rendbe jön, mert annnnnnyira sajnálom szegénykémet.

Tudom, lesz ez még durvább is. Ilyen eleven gyerekkel fel kell készülnöm fáról leesésre, bicajbalesetekre és a Jóisten tudja mire még.

Nem, egyelőre nem vagyok felkészülve.

Igen, mindent megteszek, hogy zökkenőmentesen tudjam majd venni az akadályokat.

Kemény dió lesz.

Három napja alig alszik éjszaka, függetlenül attól, hogy nappal mennyit pihen. Az első ilyen éjjel hajnali 2-től reggel 7-ig szopizott.

Tegnapról mára volt olyan időszak (úgy másfél - két óra), amikor negyed óránként felsírt.

Most megint kezdi. Ha felveszem és sétálok vele, akkor megnyugszik, de nem tehetem le, csak ha azonnal szopit adok neki.

Ennek több következménye is van.

1: fáradok erősen

2: a tejeskannák teletöltődnek (durván)

3: senki nem alszik jól

Lehet, hogy megint a fogacskája mocorog. Már gondoltam frontra (mert arra mindig kell), de szerintem ez most nem az. Néztem, hogy nincs-e túl meleg a szobában (nem hiszem). Nem evett-e nehezet elalvás előtt, vagy nem éhes-e (nem gyanús).

Arról, hogy külön aludjon nem is gondolkozom, mert ha az éjszaka egyetlen szakaszában, két szopi között teszem az ágyába, akkor is annyira megsértődik, hogy eladja a házat. Nyilván egyre nehezebb lesz külön szoktatni, ahogy nő, de ez egy másik történet. (Megvan az oka, amiért most semmiképpen nem kezdem külön szoktatni. Ha itt az ideje, elmesélem.)

Szóval, mivel most már több éjszaka is kimaradt a számomra, kértem a párom, hogy könyörüljön meg rajtam és hagyjanak kicsit aludni.

Meg is kaptam a lehetőséget (ezúton is hálás köszönet érte), jót aludtam. Amikor viszont bekapcsolódtam a napi rutinba, azt látom, hogy egy korábbi tévedésem kis cikit okozott. Történt ugyanis hetekkel ezelőtt, hogy megláttam a boltban spenótos bébiételt. Arra gondoltam, hogy kicsit változatosabbá teszem Zümikém étkezését és megkóstoltatom vele. Megvettem. Itthon aztán megláttam, hogy bizony ebben tejszín van.

Mivel én laktóz érzékeny vagyok, megbeszéltük a doktor nénivel, hogy egy éves kora körül kezdjük a tejtermékek bevezetését, de kizárólag laktózmenteseket, majd három hónap múlva jöhetnek hozzá a tejcukor tartalmúak is. Most a laktózmentes joghurtnál tartunk.

Drága párom viszont az összetételt nem olvasván erről mit sem tudott. Nagyon megörült a polcon talált új íznek és bizony azzal fogadtak, hogy mekkora lelkesedéssel falta pici pockom a spenótot...

Nos, első pánikomból felocsúdva rájöttem, hogy már semmit nem tehetek és vártam, mi lesz a hatás.

Egyelőre bizony semmi. Hála Istennek!

Várok még és nem kavarunk be többet ilyesmivel a rendszerbe, de ez mindenesetre azért jó jel (legalábbis én annak veszem), hogy nem reagált rosszul az emésztése.

Remélem nem fog később sem bekavarni ez nála.

Zümikém bizony szereti a spenótot. - Én is.

Ő még lehet olyan erős, mint Popeye!

A bébitaxi a címben egy emlékeztető, nehogy elfelejtsem megemlíteni, hogy kisebb kiruccanást tettünk ma, ahova nem vittünk babakocsit, csak bébitaxit. Zádi nagyon élvezte, szerintem nagyobb szabadságot ad neki, hogy nincs bekötve.

Egyetlen gond, hogy a lábacskájával folyton befékez (beszorítja a "karosszéria" és a kerék közé a lábát, vagy a hátsó kerék alá akasztja), szóval alighanem vissza kell tennünk a lábtartót - ezek szerint mégsem hiábavaló találmány...

Vásárlás közben eszembe jutott, hogy régen kapott virslit Zádi. Betettem a kosárba, ahonnan ő mérnöki precizitással kihalászta, hogy ezután ő vigyáz rá, nehogy elfelejtsük megvenni. Ahogy hazaértünk, meg is evett másfél virslit (közvetlenül egy adag joghurt után).

A szülinap pedig anyukám unokatestvérének a feleségéé. Ma 62 éves.

Fel is hívtuk, hogy megköszöntsük. Zádi mellettem ült, éppen evett (minő meglepetés...). Nagy lelkesen vigyorgok a telefonba, hogy BOLDOG SZÜLINAPOT - erre Zádi elkezdett mosolyogni és tapsolni.

Meglepődtem.

Közvetítettem a telefonba, hogy még Zümi is tapsolni kezdett, ahogy azt mondtam, hogy BOLDOG SZÜLINAPOT! - erre megint elkezdett tapsolni.

Ezután (persze provokáltam) ahányszor valakinek elmeséltem a történteket, mindig mosolygott és tapsolt, ahogy az említett mondatot kimondtam.

Ezek szerint emlékszik a nagy szülinapozásokra (a sajátjára, apukáméra, anyukáméra) és talán a tortákra, vagy a tüzijátékokra (ez valószínűbb).

Mi minden lehet a buksijában, amiről fogalmunk sincs!!!

...

A Japánban történtek megráztak.

Az egész szörnyű, a képek... a hírek... belegondolni is rettenetes.

De ma egy képsort mutattak (nem folyt vér, nem voltak benne halottak, csak...) gyerekek voltak benne. Óvodások. Akik a földrengéskor ragadtak az óvodában. A szüleik nélkül. Keresték őket, ők meg a szüleiket...

Nem tudok belegondolni ebbe az egészbe.

Ezek a gyerekek - nekem ez sok.

Tudom, hogy nem ez a lényeg. Ott.

De nálam a félő, síró, szüleit elveszített gyerekek, vagy szüleiért reszketők az a pont, ahol vége a világnak.

Ilyenkor újra és újra megölelem Zádit és rajta keresztül Gabót, meg az összes kisgyereket, aki fél, akinek fáj...

Mert ilyenkor nekem is nagyon fáj...

Ez annak a búgócsigának a mása, amivel Gabó "játszott" a fejlesztésen anno. Nagyon szerette. Mi mozgattuk, ő nézte és örült. Láthatóan örült. A korai fejlesztők pedig mindig félre tették neki, hogy boldoggá tegyék.

Zádi búgója.

A legnagyobb felfedezés most a búgócsiga. Keresztanyáék szülinapi ajándéka volt.

Eleinte csak nézte mi is történik, majd a család minden tagjához odavitte, hogy segítsünk neki pörgetni. Később fel-alá járkált vele, mint kiderült, alkalmas helyet keresett, hogy ő is kipróbálhassa.

Nem merném kijelenteni, hogy már zökkenőmentesen megy neki, de egy-két fordulatot már képes kicsiholni belőle.

Nagy a boldogság. Kifejezetten élvezi.

Ma megvolt az első igazán szép nagy borulása is. Éppen itt voltak a szüleim, beszélgettünk, játszottak, amikor az apja ölében ülve inni szeretett volna. Ezt olyan hirtelen mozdulattal vezette elő, hogy nagy ívű hátas lett belőle, de olyan gyorsan, hogy hármónk között tűnt el szegénykém.

Nagyon megijedt, sírt a drágám, lapult rajtam, de aztán megnyugodott. Árgus szemekkel figyeltem a jeleket, nem lett-e nagyobb baj, de amilyen hirtelen történt, olyan átmenet nélkül nyugodott meg, amikor lépcsőzhetett kicsit (na igen, mi pedig vizualizáltuk közben, hogy még innen is lehuppan, az szép lesz...).

Este pedig nagy boldogság ért.

Képet kaptam egy kiskrapekról, aki szintén velünk volt Debrecenben, amikor Gabó ott feküdt.

Kifejezetten tragikus és nagyon-nagyon nehéz élete volt, van, és sajnos úgy néz ki, hogy az is lesz szegénykémnek, de hála Istennek nagy harcos a drágám.

Annak idején beszéltünk róla, hogy valahogy magunkhoz vesszük, olyan szeretetre méltó és olyan magányosnak tűnt.

Szerencsére a nagymamája éppen olyan fantasztikus, mint az enyém, így belenyugodtunk, hogy nem jön velünk.

Évek óta nem láttuk. Ő már nem is emlékezhet ránk, pedig akkor Istit nagyon kiválasztotta magának. Annyira megszerettük!

Ma pedig képet kaptunk róla!

Drága kicsi gyönyörű harcos legény! Küzdj tovább, mi pedig gondolunk rád, ahogy eddig is és imádkozunk, hogy végre történhessen valami lényeges előrelépés az életedben!

Reggel véremet adtam az információkért...

A soron következő pajzsmirigy vizsgálathoz szükséges vérvételbe egyéb vizsgálatokat is beillesztettünk, szerdára lesz eredmény.

Nem várok sok információt, csak annyit, hogy kell-e valamilyen vitamint keresnem, amit szedhetek, vagy nem.

Vannak jelek, amik arra mutatnak, hogy nem ártana, de majd kiderül.

Zümikém ügyes, játszik, rendetlenkedik.

Egyértelműen szüksége van arra, hogy körülötte legyünk. Akkor szépen játszik (időnként) egyedül is, de legyünk vele.

Hiába no, nincs mellette a testvére.

Tulajdonképpen én is utálok egyedül lenni, sosem szerettem. Ha elkerülhetetlen a dolog, mindenképpen keresek zajforrást - tv, rádió, hangos szomszéd... 

Egy csomó ruháját kinőtte, ma szelektáltam a szekrényeiből.

Imádom látni, ahogy fejlődik, okosodik, ahogy nő, de minden egyes ruhadarabot "meggyászolok".

Hülye-e vagyok...