Három napja alig alszik éjszaka, függetlenül attól, hogy nappal mennyit pihen. Az első ilyen éjjel hajnali 2-től reggel 7-ig szopizott.

Tegnapról mára volt olyan időszak (úgy másfél - két óra), amikor negyed óránként felsírt.

Most megint kezdi. Ha felveszem és sétálok vele, akkor megnyugszik, de nem tehetem le, csak ha azonnal szopit adok neki.

Ennek több következménye is van.

1: fáradok erősen

2: a tejeskannák teletöltődnek (durván)

3: senki nem alszik jól

Lehet, hogy megint a fogacskája mocorog. Már gondoltam frontra (mert arra mindig kell), de szerintem ez most nem az. Néztem, hogy nincs-e túl meleg a szobában (nem hiszem). Nem evett-e nehezet elalvás előtt, vagy nem éhes-e (nem gyanús).

Arról, hogy külön aludjon nem is gondolkozom, mert ha az éjszaka egyetlen szakaszában, két szopi között teszem az ágyába, akkor is annyira megsértődik, hogy eladja a házat. Nyilván egyre nehezebb lesz külön szoktatni, ahogy nő, de ez egy másik történet. (Megvan az oka, amiért most semmiképpen nem kezdem külön szoktatni. Ha itt az ideje, elmesélem.)

Szóval, mivel most már több éjszaka is kimaradt a számomra, kértem a párom, hogy könyörüljön meg rajtam és hagyjanak kicsit aludni.

Meg is kaptam a lehetőséget (ezúton is hálás köszönet érte), jót aludtam. Amikor viszont bekapcsolódtam a napi rutinba, azt látom, hogy egy korábbi tévedésem kis cikit okozott. Történt ugyanis hetekkel ezelőtt, hogy megláttam a boltban spenótos bébiételt. Arra gondoltam, hogy kicsit változatosabbá teszem Zümikém étkezését és megkóstoltatom vele. Megvettem. Itthon aztán megláttam, hogy bizony ebben tejszín van.

Mivel én laktóz érzékeny vagyok, megbeszéltük a doktor nénivel, hogy egy éves kora körül kezdjük a tejtermékek bevezetését, de kizárólag laktózmenteseket, majd három hónap múlva jöhetnek hozzá a tejcukor tartalmúak is. Most a laktózmentes joghurtnál tartunk.

Drága párom viszont az összetételt nem olvasván erről mit sem tudott. Nagyon megörült a polcon talált új íznek és bizony azzal fogadtak, hogy mekkora lelkesedéssel falta pici pockom a spenótot...

Nos, első pánikomból felocsúdva rájöttem, hogy már semmit nem tehetek és vártam, mi lesz a hatás.

Egyelőre bizony semmi. Hála Istennek!

Várok még és nem kavarunk be többet ilyesmivel a rendszerbe, de ez mindenesetre azért jó jel (legalábbis én annak veszem), hogy nem reagált rosszul az emésztése.

Remélem nem fog később sem bekavarni ez nála.

Zümikém bizony szereti a spenótot. - Én is.

Ő még lehet olyan erős, mint Popeye!

A bébitaxi a címben egy emlékeztető, nehogy elfelejtsem megemlíteni, hogy kisebb kiruccanást tettünk ma, ahova nem vittünk babakocsit, csak bébitaxit. Zádi nagyon élvezte, szerintem nagyobb szabadságot ad neki, hogy nincs bekötve.

Egyetlen gond, hogy a lábacskájával folyton befékez (beszorítja a "karosszéria" és a kerék közé a lábát, vagy a hátsó kerék alá akasztja), szóval alighanem vissza kell tennünk a lábtartót - ezek szerint mégsem hiábavaló találmány...

Vásárlás közben eszembe jutott, hogy régen kapott virslit Zádi. Betettem a kosárba, ahonnan ő mérnöki precizitással kihalászta, hogy ezután ő vigyáz rá, nehogy elfelejtsük megvenni. Ahogy hazaértünk, meg is evett másfél virslit (közvetlenül egy adag joghurt után).

A szülinap pedig anyukám unokatestvérének a feleségéé. Ma 62 éves.

Fel is hívtuk, hogy megköszöntsük. Zádi mellettem ült, éppen evett (minő meglepetés...). Nagy lelkesen vigyorgok a telefonba, hogy BOLDOG SZÜLINAPOT - erre Zádi elkezdett mosolyogni és tapsolni.

Meglepődtem.

Közvetítettem a telefonba, hogy még Zümi is tapsolni kezdett, ahogy azt mondtam, hogy BOLDOG SZÜLINAPOT! - erre megint elkezdett tapsolni.

Ezután (persze provokáltam) ahányszor valakinek elmeséltem a történteket, mindig mosolygott és tapsolt, ahogy az említett mondatot kimondtam.

Ezek szerint emlékszik a nagy szülinapozásokra (a sajátjára, apukáméra, anyukáméra) és talán a tortákra, vagy a tüzijátékokra (ez valószínűbb).

Mi minden lehet a buksijában, amiről fogalmunk sincs!!!

...

A Japánban történtek megráztak.

Az egész szörnyű, a képek... a hírek... belegondolni is rettenetes.

De ma egy képsort mutattak (nem folyt vér, nem voltak benne halottak, csak...) gyerekek voltak benne. Óvodások. Akik a földrengéskor ragadtak az óvodában. A szüleik nélkül. Keresték őket, ők meg a szüleiket...

Nem tudok belegondolni ebbe az egészbe.

Ezek a gyerekek - nekem ez sok.

Tudom, hogy nem ez a lényeg. Ott.

De nálam a félő, síró, szüleit elveszített gyerekek, vagy szüleiért reszketők az a pont, ahol vége a világnak.

Ilyenkor újra és újra megölelem Zádit és rajta keresztül Gabót, meg az összes kisgyereket, aki fél, akinek fáj...

Mert ilyenkor nekem is nagyon fáj...