Reggel feszkóval kezdtünk, szinte beestünk istentiszteletre.

Gabócámnál jártunk utána, majd hazajöttünk, ahol az én babácskám éppen délelőtti álmát aludta.

Amint felébredt, kimentünk az udvarra megnézni apát és nagyapát, amint metszenek a kertben, nagymama pedig a virágágyásait tisztázta.

Amíg odakint bóklásztunk, megjött Nyúl a fiaiért, akik nálunk aludtak. Itt kapta a telefont, hogy bizony lánykájuk megbetegedett. Ha minden igaz, ez az egy napos teljes kiürítéses történet lesz.

Azóta pánikolok, remélve, hogy Zádi elkerüli.

Az elmúlt napokban Kingi sokat volt nálunk, ráadásul a két pici egymás után eszik-iszik, mint a jó ikrek...

Szóval vajmi kevés reményem lehet, hogy megússzuk, de a remény hal meg utoljára.

Miközben ezen kattogtam, Zádi megszerezte a kabátját és úgy gondolta, vicces lesz, ha fordítva veszi fel. Az arcára fordítva a kapucniját. Még mielőtt levehettem volna, esett egy nagyot, felrepedt az ajka, sírt szegénykém, rendesen vérzett is neki.

Megijedt, megijedtem. Ismételgettem, hogy a fejsebek nagyon véreznek, nem akkora a gond, mint látszik, de majdnem belehaltam mégis belül, mert utálom, ha fáj neki, ha vérzik, szóval áááááááááááá!

Megnéztem a fogait, megvannak, egyéb sérülés nincs. Hideg vízzel kimostam a száját (amennyire engedte), az össze is húzta a sebet valamennyire.

Elég hamar elállt a vérzés, bele is aludt drágám a nyugtatásba. Cicit nem mertem adni neki, mert úgy tudom, ha fájdalomra szopit kapnak a babák, az étkezési zavarhoz vezethet később, mert akkor is evéssel próbálják a fizikai, vagy lelki bajaikat orvosolni.

Szóval öleltem, ringattam, csitítottam, meg is lett a hatása, szépen elaludt.

Mindenesetre azért valószínűleg újra álmodhatta, mert felült alvás közben reszketve, és ijedtség volt az arcán. Odabújtam, megszeretgettem és hamar visszaaludt.

Délután Kingiért aggódtunk, Zádikám nyűgösködött, bár egy szavam nem lehet, mert a szájában lévő seb ellenére szépen tud szopizni és enni is, csak a pufit hanyagolja, mert hozzátapad a szájához, ami kellemetlen neki.

Remélem hamar rendbe jön, mert annnnnnyira sajnálom szegénykémet.

Tudom, lesz ez még durvább is. Ilyen eleven gyerekkel fel kell készülnöm fáról leesésre, bicajbalesetekre és a Jóisten tudja mire még.

Nem, egyelőre nem vagyok felkészülve.

Igen, mindent megteszek, hogy zökkenőmentesen tudjam majd venni az akadályokat.

Kemény dió lesz.