Már csak órák választanak el a csodától.
Holnap!
Holnap lesz a keresztelő!

mégis igaz.

Az angyalkás-idézetes, egyházi esküvőnkre kapott naptárunk mai gondolata a következő:

"Amikor segítséget keresek, akkor meg kell bíznom azokban, akik felajánlják - és Istenben is, aki ezeket az embereket küldte utamba."

Akkor én most ezzel be is fejezem...

...

...

...

Persze nem.

Mert Ti nem biztos, hogy megértitek, hiszen nem adtam elegendő információt.

HOLNAP!!!

Holnap lesz a keresztelő! Délelőtt 10 órakor.

Ma sorban megérkeztek hozzánk a legfontosabb emberek.

Drága nagymamám a keresztszüleimmel, S keresztapu a párjával, Kata keresztanyu és Józsi keresztapu.

Együtt töltöttük a délutánt és töltődtünk rengeteg szeretettel.

A tragédia, ami minket összesodort, vagy a gondviselés - igazán csodálatos dolgot teremtett számunkra.

A közösen megélt veszteség egy életre szóló kapcsot kötött közénk, amit ugyan nem is akarunk elszakítani, de nem is hiszem, hogy lehetne.

Azokra az emberekre bízzuk holnap életünk legféltettebb (mert Ő átkarolhatóan, érinthetően félthető) kincsünket, akikben a legjobban bízunk a világon.

A keresztapu, akinek a segítsége elengedhetetlen volt, hogy megérkezzen Zádi. A keresztapu, aki a végsőkig küzdött Gabóért és értünk, a keresztanyu, aki akkor volt anyja helyett anyja Gabónak, amikor egyszerűen nem lehettem mellette.

Azok az emberek, akik a legnagyobb bajban kerültek hozzánk közel, akik tartották bennünk (Gabóban is) az életet, ameddig csak lehetett.

Ők, akik támaszunk voltak, akik velünk örültek a lehetőségnek, akik végig izgulták a csodát, akik örömmel köszöntötték Aprónkat...

Akik vállalták, hogy egy életen át kísérik majd Zádit, akikre minden aggodalom nélkül (  IGEN még én is!!! ) rá merjük bízni az életünkből érkező kisembert.

Köszönöm, hogy RÁTOK találtunk, hogy ránk találtatok, hogy mellettünk voltatok és maradtatok, hogy szerettek és szerethetünk benneteket, hogy Zádival lesztek, hogy a keresztszüleivé váltatok, mert hiába lesz csak holnap a keresztszülő, már pocakban is a keresztfiatok volt.

Hogy én ezt holnap hogy fogom kibírni sírás nélkül???

Esélytelen... 

nem az augusztus 20-ai tűzijátékról lesz szó, mert itt szándékosan kerülöm a politikát.

Az ünneplés annak szól, hogy ma Zádi a hátáról hasra fordult!!!

Aztán, ahogy ebbe igazán belejött, hengerkedett egy nagyot az ágyunkon.

Édesem! Nagyon élvezi.

Most aztán sehol nem szabad magasan (ágyon, pelenkázó asztalon... stb.) egy pillanatra sem magára hagyni.

Szééépen fejlődik a mi "átlaggyerekünk"...

Nagyon büszke vagyok rá.

Össze-vissza pusziltam! 

Ez a kép csak illusztráció. De majd megpróbálom lefotóztatni az igazit is. ;-)

Először akkor a gyomormarkolóval kezdem.

Van egy nő/asszony/anya, akit már 8 éve ismerek.

Tanulni érkeztem hozzá. Rajzot tanított egy olyan iskolában, ahová mindenféle kisgyermek járt. Viselkedészavaros, hallás- és mozgássérült, elhanyagolt, magára hagyott és még sorolhatnám az emberi tragédiákat, amikkel ezeknek a gyermekeknek már igen korán szembe kell nézniük.

Amikor először léptem át ennek az iskolának a kapuját, sok kérdés és kétség volt bennem.

Az első két napon sírva, lefáradva, kétségbeesve mentem haza.

Sírtam, mert láttam, éreztem a gyermekek helyzetét. Lefáradtam, mert annyira koncentráltam, hogy tudjak segíteni. Kétségbe voltam esve, mert úgy éreztem, hogy hiába végeztem el a főiskolát, semmit sem tudok arról, hogyan is tanítsak pl. egy hallássérült kisgyereket, aki egészséges társaival ját egy osztályba.

(Igen, előfordult, hogy szemben állva kezdtem el egy mondatot de közben a tábla felé fordultam és úgy fejeztem be a mondanivalómat.

Nyilván nem tudta leolvasni a számról a két hallássérült kicsi a mondanivalómat...

Ilyen és ehhez hasonló ügyem támadt. Tényleg nem tudtam elképzelni, hogy fog ez nekem menni. Ráadásul egy hónapig!?!?! De a tanítási gyakorlat a főiskola végén éppen erről szól.

Beleszoktam, beletanultam. Nagyon sokat adott az ott töltött idő. Nem csak technikailag, hanem emberileg is.

Nos, ott ismertem meg ŐT. A legkreatívabb, szeretetre méltóbb rajz tanárt, akit csak valaha ismertem.

A gyerekek méltón csodálták és csüngtek rajta.

Képes volt a zománcfestékhez hasonló anyaggal lekent régi típusú folyosói padok tömör háttámláját összefestetni a gyerekekkel - építészettörténeti alkotásokat festettek fel.

A végeredmény: csillogó szemű gyerekek, szép padok, megtanult építészettörténet anyag...

De ez csak egy a rengeteg hozzá köthető élményem közül.

Sajnos az az iskola már elég régen bezárta a kapuit. A kohómérnökből lett rajztanár pedig sok viszontagság után egy sérült gyermekeket felkaroló, őket fejlesztő alapítvány látókörébe került.

Csodálatos selyemfestmények kerülnek ki a gyerkőcök kezei közül...

Évekkel ezelőtt tudtam meg, hogy zsűrizett selyemkendőket, selyemképeket és festett üvegképeket, üvegtárgyakat készít és árul otthon és kézműves vásárokon.

Ettől kezdve nem volt kérdés, hogy ha ajándékot szeretnék vinni valakinek, ezek közül fogok választani.

Amikor Gabó kórházba került Debrecenben, Ő is tudott róla.

Képes volt a nővérkéknek és az intenzív osztályon dolgozó összes orvosnak egy-egy üvegbögrét festeni a nevükkel és kis ábrákkal, amik aztán vonaton érkeztek meg hozzánk...

Őt kértem meg, hogy a temetésre készítsen egy nagy selyemkendőt pillangóval, amivel letakartuk a koporsót...

Megtette. Csodálatos lepke vigyáz most is Gabóra...

Amikor elküldte nekem azt a kendőt, akkor sírva kért meg arra, hogy ha születik még gyermekünk, hadd festhesse meg ő a keresztelő kendőjét.

Hogyne ígértem volna meg?!?!?!???

De milyen messze is volt akkor még az az idő, pontosabban EZ az idő...

Amikor meglett a dátum, azonnal felhívtam természetesen és megkértem, hogy készítsen nekünk egy kendőt, de semmiképpen ne pillangó legyen a mintája.

Ő is egyetértett velem. Azt mondta semmiképpen nem festett volna lepkét. Azt nem. Ezt már akkor tudta, mikor Gabóé elkészült.

Megbeszéltük a méretet, a színt - nagyjából (inkább azt, hogy milyet ne!!!) és elköszöntem.

Ma telefonált, hogy elkészült vele. Elmentem érte.

Egy ideje tudom, hogy élete legnagyobb harcát vívja az egészségéért, az életben maradásért...

Beszélgettünk. Jót tett nekem. Mert küzd, mert nem adja fel, mert élnie kell a fiáért, mert dolgozik amíg csak bír.

Átadta a kendőt.

Zöld. Falevelek díszítik.

Neki és nekem is az egészséget jelenti.

Nagyon hálás vagyok neki.

A keresztelőn ezzel törli le a lelkészünk, Zoli Zádi fejéről a vizet...

Ez a nap egy újabb csodával ajándékozott meg... 

Ááááááááálmos vagyok. Megyek feküdni. Jó éjt!!!

Az emberek el sem hiszik, hogy volt hosszabb haja is...

Fonyódliget ismételten csodás volt, találkoztunk egyismerős családdal, és sok-sok ismerőssel.

Zádi jól viselte az utazást, oda és vissza is aludt az autóban.

Telefonált S keresztapa, beszéltünk J keresztapával is.

Nagyon közeleg az idő...

Várom, várjuk.

Holnap még pár intéznivaló és már tényleg nagyon közel.

De most már tényleg kiütközik a folyamatos alvásmegvonás...

Talán rosszat álmodik? Ha igen, vajon miről???

Vagy fáj valamije? Pocak/fogacska...

Nem tudom, nem tudom, de sajnálom, hogy nincs egy nyugodt éjszakája/éjszakánk...

Lesz ez még így se... 

panaszkodni akartam, hogy semmit nem aludtunk előző éjszaka (tudom, akkor mi a csudát keresek még ébren...), amikor feltehető kép keresése közben találtam egy rémesen szomorú történetet egy gyermek nélküli anyáról...

DEHOGY panaszkodom!!! Én, aki képes lenne nem úgy megélni, hogy MÉGIS itt él velünk a babánk??? Aki tudja, hogy ez mekkora áldás???

CSAK NEM vetemednék panaszkodásra???

Édes prücsköm a tegnapi éjszakát tulajdonképpen azzal töltötte, hogy a visszautat kereste...

Igen, szeretett volna belém bújni.

Nyöszögött, szuszogott, adtam volna neki cicit, de szólt, hogy nem éhes. Ne sétáljunk, ne tegyem vissza az ágyába...

Egyszerűen érezni akart.

Ennek következtében a reggel a következő képpen talált minket:

Apa alszik a helyén, Zádi közöttünk keresztben fekve, a feje szorosan a hónom alá fúrva, a lába apának támasztva, anya pedig kanyarban kapaszkodva próbál az ágyról nem lezuhanni.

Érezni akart a fiam.

Így érezte biztonságban magát. Közöttünk, velünk.

Mert áldás Ő nekünk.

Most is nyüsszent egyet. Talán még írhatok pár sort, mielőtt felébred enni...

Szóval hiába nyírta meg az apja a haját, mégis megkapjuk azóta is, hogy "Mekkora haja van?!?!?!?!"

Frissítés:

Felébredt, evett, bújt, visszaaludt.

Napközben egyre többet és egyre ügyesebben játszik. Most éppen a "hason fekvésben hogyan nyúljak a kiszemelt játékért" és a "hogyan is kellene hanyattfekvésből hasra fordulni" problémák megoldásán fáradozik.

Drága szuszogim!!!

Holnap megint elugrunk Fonyódligetre!

De jó, hogy apának néha oda kell mennie hivatalos ügyeket fotózni!!!

A keresztelő pedig mindjárt itt van! NAGYON várom! Boldoggá tesz a tudat. Nem tudom elmondani mennyire fontos ez nekem...

Ma voltunk a lelkészi hivatalban papírokat kitölteni.

Közeledik!!!