panaszkodni akartam, hogy semmit nem aludtunk előző éjszaka (tudom, akkor mi a csudát keresek még ébren...), amikor feltehető kép keresése közben találtam egy rémesen szomorú történetet egy gyermek nélküli anyáról...
DEHOGY panaszkodom!!! Én, aki képes lenne nem úgy megélni, hogy MÉGIS itt él velünk a babánk??? Aki tudja, hogy ez mekkora áldás???
CSAK NEM vetemednék panaszkodásra???
Édes prücsköm a tegnapi éjszakát tulajdonképpen azzal töltötte, hogy a visszautat kereste...
Igen, szeretett volna belém bújni.
Nyöszögött, szuszogott, adtam volna neki cicit, de szólt, hogy nem éhes. Ne sétáljunk, ne tegyem vissza az ágyába...
Egyszerűen érezni akart.
Ennek következtében a reggel a következő képpen talált minket:
Apa alszik a helyén, Zádi közöttünk keresztben fekve, a feje szorosan a hónom alá fúrva, a lába apának támasztva, anya pedig kanyarban kapaszkodva próbál az ágyról nem lezuhanni.
Érezni akart a fiam.
Így érezte biztonságban magát. Közöttünk, velünk.
Mert áldás Ő nekünk.
Most is nyüsszent egyet. Talán még írhatok pár sort, mielőtt felébred enni...
Szóval hiába nyírta meg az apja a haját, mégis megkapjuk azóta is, hogy "Mekkora haja van?!?!?!?!"
Frissítés:
Felébredt, evett, bújt, visszaaludt.
Napközben egyre többet és egyre ügyesebben játszik. Most éppen a "hason fekvésben hogyan nyúljak a kiszemelt játékért" és a "hogyan is kellene hanyattfekvésből hasra fordulni" problémák megoldásán fáradozik.
Drága szuszogim!!!
Holnap megint elugrunk Fonyódligetre!
De jó, hogy apának néha oda kell mennie hivatalos ügyeket fotózni!!! 
A keresztelő pedig mindjárt itt van! NAGYON várom! Boldoggá tesz a tudat. Nem tudom elmondani mennyire fontos ez nekem...
Ma voltunk a lelkészi hivatalban papírokat kitölteni.
Közeledik!!!
